Vissza az Irodalom oldalra

Amodiel versei

 

Tükrök pillantása

Tükrök pillantása bizonytalan
Szemeiben egy ponttá zsugorodott nehéz élet
Tekintetére tengernyi köd száll
S még utoljára álmodja a szépet

Sirató fák erdejében pihen moha ágyán
A fájdalom fájából faragott nő
Meztelen testét takaró hajnali pára
Vízcseppje szeliden simogatja
Hajnali fényében

Ódvas fákból született lények
Körülállják az erdő szépségét
Emlékét zárják fekete árnyak
Csendben, a sirató fáknak
Fellegeibe burkolva

Tükrök másik oldalán ébred fel
Neve hallatán riadva kiált
Viharban tépett fák között barangol
Kimerülten, magányban, szótlanul
Éjszakához kötözve

Végetért az ismeretlen ösvény
Tovább az örvénylő mélybe mutat
Sziklák kő arcától megszédült
Hasadék mélyén végezte végül
Távoli homályban

Fedtelen, bűvös szobortestére
Ráborult a csillagtalan ég fátyla
Egyetlen fekete ponttá sorvad
Tükrök világában rekedt istennő álma

 

A sötét erdő

A sötét erdő mélyén bolyongó lelkek
Leszáll az éj az álmomban bomló tetemek fekszenek síromon
fagyott emlékek gyötrik álmom
halott álmom a semmiről mely átkarol
s megöl engem őt minket
embereket látok a mélyben fekszenek várnak engem választanak.

A erdő sötét s viharos mint a gyilkos lelke
Egyedül a sötétben magamra ítélve
Lelkem s testem az erdővel egyesül
Kezem gyilkolva-öl kegyetlenül.
Gyülekeznek már a fekete fellegek
Eljött a perc, eljött az idő élet vége
Halál jő
S a Halál jött bagoly képében
Felkapott, éreztem s láttam saját magam hidegen és vérben
Kínos nevetés
Pokol.

 

Az örök tél

Az Öröklét havában

Évek óta fagyott
A világ
Földet körülvevő
Mély-fekete felhő
Takarja az életet
Milliók bűne fedi
Örült elménket

Hasítson gyilkos pengéd
Bolygónk szívébe
Múljon ki az
Élet forrása
Puszta kezével pusztítson
Hideg hatalmasa
Ymir
a Jég óriása

Kővé-fagyott tengerek
Kékes hóban fürdő föld
Teliholdban utazó Vándor
Számodra a lét felesleges
Lassan fagyott arc
Gyémánttá dermedt szem
Törik darabokra a kezedben
Vérüveggel bevont jégpalotád
Rideg és Töretlen

Ordító szélben
Farkasok üvöltő sírása

Fagyott víz tükrét kopogtató
Lidércek imája

Távolban kavargó galaxis
Suttogó dalában
Gyönyörködöm

az Örök tél havában

 

Haldokló idő

Hűvös leheletedből sűrű köd
Forró érintésedből fortyogó láva
Jég tűz nélkül nem létezik
Fájdalmat dalol a tájra
Az összefonódó ikerpár
Végét nem látja már
Beleőrül, ha ki-nem száll
Ha kiszáll
Elrohad, elhervad
A magánytól mérgezett űrben
Az érzések bebábozott magja
Keresi újjászületésének bolygóját
Hol növekedve pusztul magja
Hol élete körbejárja az órát
Mutatóid lebénultak - már -
Haldokló idő
Nincs értelmed
Szembeszegülni veled
Talán új helyen,
A halál által üldözött dimenzióban
Talán meglelem...

 

Ősi szellem

Sámándobunk hívd magadhoz az
Ősi Szellemet
- Mámoros kábulat - tárd fel
Nevedet
Üvöltjük az éjszaka haragját
Bódulatunkban döngetjük oltárod
Harangját Ősi Szellem

Idők kezdete óta fomálod
Magad
Szétszóródó, zavart világodat
Rendből Káoszt teremtesz
Magadnak
Forgatod fel tettedet, akaratodat

Beszélj hozzánk ezer titkot
A teremtést, a Vég idejét
Erőkről mely ide hozott
Ősi Szellem
Hadd legyünk akaratod fegyvere
Szemedben gyermek
Harcolhatunk ellene
Felbomlást, Kezdeteket
Számolni a halkuló perceket
Nincs jövő - ember tárd fel
Lelkedet

Ősi szellem, Ősi szellem Ősi szellem
Tűzet körül álló mély ütem
Örök időt táncolunk
Benned az Űrben

 

Arc nélkül született

Arc nélkül született
Szemében mégis
Szálló rózsaszirmok hullanak
Köves öreg úton járva
Láttam az árnyúrat
Velem szemben megállt
Arctalan arca végigmért
Szomorú önmagamat kísért

Ott fekszem az öreg köves úton
Szememben
Elszáradt levelek csörgedeznek
Árnyember öklendezve
Az élet vérmocskos húsától
Félek
A csontom leválik és megtisztul
A pestistől
Megfeledett bőrből
Kibúvó magánytól rothadó lélek
Imába foglalt istenekhez közelít
Felétek

 

Góg gyülevész völgye

Megnyílt a kapu és beléptem
A Vénkirály és Ördög ült körülöttem
Görcsösen nevettek felém, de nem hallám
Csak félelmetes mosoly láttám
Mindkettőjük arcán
Ódon épület márványoszlopokkal
Kerttel és csonka női szobrokkal
Kar nélküli szobrok mozogni látszanak
Majd síró szemük álomba hajlanak
Véres könnycseppek hullanak

Hosszú csend és végtelen híd előttem
Végig menni félek, félni talán vétek
Sötét halk hang a híd alatt
Régi korok szellemei kergetik az időt
Előttem
Mögöttem a pusztulás hódít
Az út a lábam alatt darabokra hullik
Megállok, de a végzet nem
Góg gyülevésze völgyébe
Zuhanok
Majd én is a semmi részévé válok

A három lovas

Harcban égett szemek
Követik a
Vérben ázott kezeket
Ontják életüket
Az áldozataiknak
Szentségére

Három lovas vágtat
Az éj ködjében
A káosz három angyala
Tapos hazug testeken
Bosszú
Harag
Vezesd kezünket
A méreg-kelyhedbe
Gyűlöletünk legyen újra teljes

Felakasztott százak testéből
Jót lakmározik a szentlélek madara
Alkotó csodáját nem becsülve
Könyörgést és hálát várva
Fáradt dög-keselyűk szeméből vérfolyó
Ömlik sírban sikító bomló-ártatlan arcára
Lángoló kardunktól égetett sebeiből
Kitépett csonthalom-ösvényeken vágtázva

Sorsunk templomában
Nincs kétség s
Kegyelem
Nincs Végzet s
Megváltó
Elme hatalma
Test hatalma
Egyesül bennünk
Újra teljes a gyűlöletünk

Beteljesedett mítoszunk
Vörösre festettük a tengert
Átadtuk
Vérünket Holtak szentségére
- Száll magasságokban az ősi-titok felett
Letekint, hogy lássa a rég-temetett
Földiek átkát
Nem látni mást csak benőtt fellegvárak
Pusztulását -

 

Kialudt fény

Létünk a kialudt láng világa
Örökéletünk a sötétség ajándéka
Keserű szomjban égett torok
Édes borként ízlelt emberi vérrel locsolva
Újjászületni
Fény elöl bujkáló est óráiban
Meghúzódva, lesben
Megélt pillanatokat fürkész
Mindent-látó szemünk
Szemükbe vész
Vámpír-éltében enyész

 

Magamban

Fuldoklom, levegőd fullaszt
Őserdő, vízben úszó zöld erő
Ágai fonnak körém bábot
De szemeim még látják a világot
Újból mozdulatlanná válok
Mikor érinteni akarok s érezni
Gyökerek, indák megláncolnak
Képtelenség mocsárjában táncolnak
Visszhangjai mit érzek s szemlélek
Győzhetnek romboló szorításodon
Ha kiszárad itt minden mi fojt
S Akkor eltűnik itt minden mi volt

Fáidra szilánkos hó borul, pompás
Vidék, jégben égő lelked nem a tiéd
Szorító ágaid engednek a fagynak
Hozzád láncoló köteleid megbomlanak
Tüköré vált fák - szememet kiégették
Mozdulatlanságomból menekülve - téptek szét
Eltűnik, mit érintek, érzések, elhidegülnek
Láncokból lándzsa lesz mely itt fog maradni
Míg menekülni próbáló lelkem nem képes tagadni
Egy rejtélyt, mit érzek és szemlélek
Mely győzhet rajtad nyomorult lélek
Kiszáradó tűzet, kérlek, szítsd fel
Eltűnő lényedet, kérlek, ne vidd el

Kitaszított istenek mindentlátó tekintete

Kitaszított istenek mindenlátó tekintette
Perzseli a földet előttem
Mutatják az utat a dicsőség felé
Holott holtak birodalma ez
Óriás fák s megelevenedett
Természet
Álmába csont szobrokat nevel

 

Halott álma

Halott álmába tekint az éjszaka
A tündöklő hold sötét lángja
Ébreszti lelkemben a félelmet
S a bánatot feváltja a rémület

Eljött a hatodik halál
Az utolsó Beliál
A várva várt émelyítő magány
Magához hív az ismeretlen talány

 

A hajó

Az eső mely örök idők óta zuhog
Egy hajó mely örök idők óta bolyong vérző lelkek viharában
Forró jég mely oldalát égeti
Fagyott tűz mely a halálát idézi lelketlen szemükben
Elveszett hajó a bánat tengerében
Őrzi emlékeit korhadt testében
Egy életről mely halálról szól.

A fény

A folyosó hideg
Falain
A fény eltűnik
A messzeségbe
Utazó Csillagok közt
Örvénylő
Láthatatlan
Erők
Univerzumában
Hallani
A mágikus szólamokat
Pengető
Lény
Fénye
Oszlik szét
A végtelen
Világűr
Szótlan csendjében
Sodródok
Fényévekre
Bolygóktól
Egy Távoli Sűrű ködben.

 

A kripta halk verse

Hallgatok újra, érzem újból
Bennem kering egy régi világ
A képzetek száradó földje
Érzéseim sivár temetője
Kitűnnő az árnyból, a magányból
Az egyetlen, képzeteimet életre hívó
Felvigyázó angyali kép
Közelíts felém
Éji fényáradat
Kihűlt kihalt testemet
Új életre hívja
Ne temess
Feketék anyja
Hisz kezét nyújtja
Koporsószegét veri rajtam
Végső búcsú szavát hallottam
Bánatom utolsó láncszeme
Utolsót sirató lágy zene
Szélbe kapaszkodó utazó
Vidd, meg kell szabadulnom
A Fekete szorító úralmától
Végleg feloldván
Kripták halk versét
Gondolatomban újra írnám
Sírkamrámhoz láncolva
Lehetetlent dalolva

 

Varázslat

Ketten egymáshoz örökké némák leszünk
Közös világot nem talál tekintetünk
Talán egy varázslat, egy pár éjféli ígéret
Egy hangot fest üres torkomra
Bűbáj hass hamar!

 

Az égetés

- Szótlanul néztem a gyilkos fa lángját
Mozdulatlanul hallottam a máglyát
Vakon gyűlöltem a Tűz minden mozdulatát -

Néma s gyönyörű Álmom a
Forróság foglya
Álmaim Asszonya
Múltnak kedves, jelennek hamvadó
Jövőnek emlékkép
Szomorút fakasztó

Az Ítélet mint nyájas füst öleli Álmom testét
Fojtja, szorítja, szólítja
Égeti lángoknak látszó lelkek keze
Ég a Lángoló Lelkek Szeme
Perzseli, Pusztítja, Hallgatja
Ártatlan, könnyeket forraló tekintetét utolsó kiáltásával
Törtem darabokra
Lelkem tükrét
Ezer árnyra
Sötét kapukra
Változtatta
Bánatom
Oltalom

-Tükrök bűvköréből nem szabadulva
Bekell járnom árnyképek országát
Újra
Látom még a Három Hold Tornyát - .

Vissza az Irodalom oldalra