Vissza az Irodalom oldalra

Kois Vazul versei

Magány

Egyedül magányodban
Magad szülte világodban
Hol csak magadra számíthatsz
Világokat ámíthatsz
De magadban tudni fogod
Bár máshogy gondolod
Hogy magadra maradtál

Egyedül sikolyoddal
Hármasban két karoddal
Hol csak a szellő ásít
Kígyónyelvű macska ámít
Magadban tudni fogod
Bár máshogy gondolod
Hogy magadra maradtál

A szürke hamu-ködben
Világ-szülte csömörödben
Társak után vágyakozva
Saját agyadra maradva
Magadban tudni fogod
Bár máshogy gondolod
Hogy magadra maradtál

És amikor remény villan
Szíved mélyén könnycsepp csillan
Mégsem lehetsz nyugodt
Mert magadban tudod
Hogy bár máshogy gondolod
Magadra maradtál

 

Alkímia

Összezárt szájjal fogadom
Ha kél a Hold a Föld egén
Siratom múló világom
Míg álomba ringat az Éj

 

A híd

Dühöngve tombolhat vihar
Őrjöngve pusztít, ha akar
De a híd áll, ott áll büszkén
Önmagába vetett hitén csorba
Fagyos-sötét híd mivolta
Óvó lepelként ráborul
S ha hátán ellenség vonul
Egy csöppet sem berzenkedik
A dicsőségében fürdik
Nem számít ki tapodja míg
Lehet ki mindig volt: a híd

 

Roncs

Hitvány testét a köhögés rázza
És álma csupán a mások álma
De míg más ébren álmára vágyik
Ő nem ébred soha csak álmodik

 

A zarándok

Amíg ifjú volt, virág szívében
És napfény csillant vígan szemében
Erős lábai szárnyalva vitték
Az emberek mindenütt azt hitték
Talán egy földreszállott angyal ő
S bármerre járt követte figyelő
Tekintetek rajongó tengere,
De ő csak ment, ment a messzi hegyre

Élte delén haja őszbe fordult
Arca ráncos, foga is kicsorbult
A híre előtte járt útján
Sok-sok elfeledett év elmúltán
Híresebb lett már, mint ezer bajnok
A magányos vándorló zarándok
Ki reményét a hegyet keresi
És hite biztos, egyszer megleli

Ma már gyengül szeme világa
Remegve viszi előre lába
Mindent látott ezen a világon
Járt már temérdek idegen tájon
Most csak egyetlen dologra vágyik
Miközben egyre fölfelé mászik
Hogy utolsó lélegzetet vegyen
A Zarándok, ott fenn, ott a hegyen

 

Koldus

A vén koldus vacogva áll
Az egy isten templománál
Míg állára csöppen nyála
Kezében a fa tálkája
Remegve járja táncát
Várja urak adományát

A vén koldus szemén hályog
Szélcserzette arcán ráncok
Ősz szakállát tépi a szél
És sebzett térdéből a vér
Lassan a földre csordogál
Az egy isten templománál

A vén koldus ruhája zsák
Mit nem fed el, azt rejti sár
A földre szegezve tartja
Hogy boldog, ne látsszon rajta

Vissza az Irodalom oldalra