Vissza az Irodalom oldalra

Schultheisz Otília versei

 

Ébredés

Meséltél nekem fényes csillagokról
De csak szürke kövek voltak
Virágot énekeltél szemembe
Dalaid elszáradt kórókról szóltak

Meleget adtál, azt mondtad: fázom
A láz mégis sokáig fűtött
Sötét van, súgtad fülembe
És a nap arcomba tűzött

Furcsa varázslat voltál
Kezed még hajamon érzem
Hangod úgyis sokáig hallom
Tudom, örökké figyeled léptem

Engedj utamra, fájó fekete fény
Nem kell már az álmod
Világító szemed nem babonáz már
Most már egyedül is látok

Hagyj, kérlek.

 

Hazug és Fekete

Festett mosollyal arcodon
Sötét ruhába bújtatva fázó tested
Rémek elől rohadó lelkeden
Az idő rothadóan reszket

Felveszed-leveted álarcaid
Monoton lebegésben, számolatlanul
Rizsporos paróka álcája alatt
Kopasz fejedben képek, nyughatatlanul

Körömlakkos, műszempillás ragyogásod
Piros szemű szív-kacagás
Összefoltozott, gennyes élet-sebed
Minden, minden hazug látomás

 

Harlequina táncol

Szemem csillan a barna homályban
Csak egy érintésre vágytam
Összegubózva nézem a lángot
A gyertyafényben képeket látok

Nincs itt senki, csak én, a sötétben
Lassan olvadó viasz füstjében
Eltáncolom az utolsó táncom
A halál-keringő lépteit járom

Libben a lélek, cseppen a gyertya
Életem lángját egyszer eloltja
Várom a hajnalt, várom az álmot
Múljon a dermesztő, gyötrő átok

Fehér a lepel, mi takarja el testem
Selyemruhámat vérszínűre festem
Könnyeim hideg hópihékké váltak
Fogadjon magába a végső káprázat

Sok kicsi gyertya fénye felvillan
Jószagú füstök lassan elillan
Még táncolom az utolsó táncom
A halál-keringőt a végéig járom

Vissza az Irodalom oldalra