Anne Rice: Blackwood farm

 

Lestat!
 
Ha megtalálod ezt a levelet a házadnál a Rue Royale-on, márpedig szentül hiszem, hogy megtalálod, azonnal tudni fogod, hogy megszegtem a törvényeidet.
Tudom, hogy New Orleans tiltott terület a vér vadászainak, és akit ott találsz, irgalmatlanul felkoncolod. De én ezt meg is értem, nem úgy, mint az a sok jöttment betolakodó, akikkel már leszámoltál. Nem akarod, hogy meglássanak a talamascások. Nem akarsz háborút az okkult nyomozók tiszteletreméltó rendjével, ami nekik legalább ugyanannyira érdekük, mint nekünk.
De kérlek, nagyon szépen kérlek, mielőtt utánam vetnéd magad, olvasd el, amit mondani akarok!
A nevem Quinn. Huszonkét éves vagyok, nem egészen egy éve vérvadász, ahogyan alkotóm nevez minket. Mivel azonban árvának tekintem magamat, hozzád fordulok segítségért.
De mielőtt elbeszélném esetemet, kérlek, érts meg valamit: én ismerem a Talamascát, ismertem már az előtt, hogy megkaptam a Sötét Vért, tudom, hogy természettől jók, hogy legendás elfogulatlansággal tekintenek a természetfölötti dolgokra, és igazán nagyon fogok vigyázni, hogy elkerüljem őket, amikor becsempészem ezt a levelet a lakásodba.
Tudom, hogy telepatikus hatalmaddal őrködsz New Orleans fölött. Nem kétlem, hogy megtalálod a levelet.
Ha sommásan akarsz ítélni fölöttem a szófogadatlanságomért, kérlek, nyugtass meg, hogy minden erőddel igyekszel elpusztítani egy szellemet is, amely gyerekkorom óta a társam. Ez a lény, az én alakmásom, aki, amióta az eszemet tudom, párhuzamosan növekszik velem, most ugyanúgy fenyegeti a halandókat, mint engem.
Hadd magyarázzam el!
Kisfiú koromban neveztem el Lidércnek, jóval az előtt, hogy mesében vagy mondókában hallhattam volna ezt a szót. Nem tudom, hogy maga a szellem adta-e meg ezt a nevet, mindenesetre elég volt kimondanom, hogy megjelenjen. Bár sokszor magától jött, és nem küldhettem el. Máskor viszont ő volt az egyetlen barátom. Familiárisom lett, velem együtt növekedett, és ahogy fejlődött, egyre ügyesebben tudatta velem a kívánságait. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy tudtomon kívül én edzettem és formáltam Lidércet, amíg a mostani szörnyeteggé fajult.
Igazság szerint nem tudom elképzelni az életet Lidérc nélkül. De kénytelen vagyok elképzelni. Ki kell irtanom, mielőtt olyasmivé változik, ami fölött végképp nincsen hatalmam.
De miért nevezem szörnyetegnek ezt a lényt, aki valamikor az egyetlen játszótársam volt? Nagyon egyszerű: amióta vérvadásszá tettek – amibe, megjegyzem, semmiféle beleszólásom nem volt –, Lidérc maga is rákapott a vérre. Minden evésem után átölel, és ezernyi mikroszkopikus seben szívja belőlem a vért magába, amitől élesedik a képe, sőt, finom illatot áraszt, holott sose volt szaga. Hónapról hónapra erősebb, és a támadásai egyre hosszabb ideig tartanak.
Már nem bírom elzavarni.
Gondolom, nem lepődsz meg, ha azt írom, hogy támadásaiban van valami bizonytalan kéj; ha nem is olyan élvezetesek, mint az emberi lakoma, orgiasztikus derengésüket nem tagadhatom.
Ám nem az nyugtalanít, hogy ki vagyok szolgáltatva Lidércnek, hanem az, hogy mi lehet Lidércből?
Mármost én az utolsó betűig elolvastam a te VámpírKrónikáidat. Alkotóm, egy ősöreg vérvadász testálta rám, aki a maga módján iszonyú erővel is felruházott.
Históriádban említed a vámpírok eredetét, hivatkozva az egyiptomi Vénre. Ő mesélte el Mariusnak, a bölcsnek, aki több száz éve továbbadta neked.
Nem tudom, hogy Marius és te tódítottatok-e azon, ami a könyveidben le van írva. Te és cimboráid, az Egyesült Bokor, ahogy mostanában hívnak benneteket, akár hajlamosak is lehettek a füllentésre.
Bár ezt nem hiszem. Élő bizonyítéka vagyok annak, hogy léteznek vérivók – hívják őket vérvadászoknak, vámpíroknak, az Éjszaka Gyermekeinek vagy a Millennium Gyermekeinek – és teremtésem folyamata megfelelt annak, amit te leírtál.
Habár alkotóm szívesebben nevezett minket vérvadásznak, mint vámpírnak, használta azokat a kifejezéseket, amelyek meséidben olvashatók. Tőle kaptam a Felhő-Ajándokot, hogy tudjak repülni, a Szellem-Ajándokot, hogy láthassam áldozataim bűnét, meg a Tűz-Ajándokot, amivel begyújtok a vaskályhába, hogy ne fázzak.
Szóval elhiszem a meséidet. Hiszek benned.
Elhiszem, mikor azt mondod Akasa, az első vámpír születéséről, hogy minden sejtjét megszállta egy gonosz szellem, amely, mielőtt lerohanta a királynét, megkedvelte az emberi vér ízét.
Elhiszem, mikor azt mondod, hogy ez a szellem, amelyet Amelnek nevezett el Maharet és Mekaré, a két boszorkány látóasszony, most mindnyájunkban létezik, mert testének, ha ugyan nevezhetjük annak, titokzatos testének venyigéje mind a mai napig virágot nyit az egymást megalkotó vérvadászokban.
Azt is tudom meséidből, hogy mikor Mekaré és Maharet boszorkányokat vérvadásszá tették, attól fogva nem láthatták a szellemeket, és nem beszélhettek velük. Alkotóm is mondta, hogy én is el fogom veszíteni ezt az adottságot.
Hát pedig hidd el, hogy nincs így. Látom a szellemeket, és máig úgy vonzom őket, akár a mágnes. Talán ez a képességem, ez a fogékonyságom teszi olyan erőssé Lidércet, hogy vámpírvéremet szívhassa. Esetleg az is, hogy nem voltam hajlandó elzavarni rögtön az elején a pokolba.
Lestat, elképzelhető az, hogy ha ez a kreatúra tovább erősödik, márpedig ezt nem vagyok képes megakadályozni – lehetséges az, hogy belebújjék egy emberbe, úgy, ahogy Amel tette az őskorban? Jöhet-e létre másik vámpírfajta, amelynek gyökeréből kihajt az új szőlőtőke?
Nem hiszem, hogy téged hidegen hagyhat ez a kérdés vagy a lehetőség, hogy Lidércből emberek gyilkosa lesz, bár ebben a pillanatban messze nem elég erős hozzá.
Gondolom, megértesz, ha azt írom, hogy ugyanúgy féltem drága szeretteimet – halandó családomat –, mint bármely idegent, akit Lidérc megtámadhat.
Nehéz leírnom ezeket a szavakat. Egész életemben szerettem Lidércet, és haragudtam mindenkire, aki leszólta, mint „képzelt játszótársat” vagy „buta mániát”. Ám én és ő, a régi rejtelmes ágytársak, most ellenségek vagyunk, és rettegek támadásaitól, mert érzem, hogyan lesz egyre erősebb.
Lidérc nem mutatkozik, ha nem vadászom, csupán akkor jelenik meg, ha elteltem friss vérrel. Szellemi közösségünk megszakadt. Amióta vérvadász lettem, annyira emészti a féltékenység, hogy valósággal kiégetett gyermekded elméjéből mindent, amit megtanult.
Ó, úgy fáj ez nekem!
Mindazonáltal megismétlem, hogy nem magam miatt írok. Attól félek, hogy mivé lehet Lidérc.
Természetesen szeretnélek a magam szemével látni. Szeretnék szólni hozzád. Szeretném, ha befogadnál az Egyesült Bokorba, már ha egyáltalán lehetséges. Szeretném, ha te, a nagy törvényszegő, megbocsátanál, mert megszegtem a te törvényeidet.
Szeretném, ha te, akit elraboltak, és akaratod ellenére tettek vámpírrá, kegyesen tekintenél rám, mert ugyanez történt velem.
Bocsásd meg, hogy betörök régi lakásodba a Rue Royale-on, mert ott szeretném elhelyezni ezt a levelet. Azt is tudd meg, hogy sose vadásztam New Orleansban, és nem is fogok.
Ha már a vadászatnál tartunk, engem is arra tanítottak, hogy csak a gonosztevőt űzzem, és noha nem folttalan az eddigi teljesítményem, tanulok minden lakomával. Elsajátítottam – a te elegáns kifejezéseddel élve - a Kis Kortyot is, és eljárok ricsajos halandó bulikba, ahol észrevétlen gyorsasággal és ügyességgel falatozok.
De mindent összevéve magányos, keserű élet az enyém. Ki se bírnám, ha nem volna a halandó családom. Ami alkotómat illeti, kerülöm őt és körét, amire meg is van minden okom.
Ez egy olyan történet, amelyet szívesen elmesélnék neked. Igazság szerint sok mindent szeretnék mesélni neked. Jó lenne, ha meséim megmentenének a pusztulástól. Nem játszhatnánk azt, hogy találkozunk, én mesélni kezdek, és akkor ölsz meg, ha nem tetszik valamelyik szóvirágom?
Komolyra fordítva a szót: nagyon nyugtalanít Lidérc.
Annyit hadd mondjak, mielőtt zárom levelemet, hogy ebben az utolsó évben, amelyben tanultam a vérvadászatot, olvastam Krónikáidat és okulni próbáltam belőlük, gyakran megkísértett a gondolat, hogy kimegyek New Orleans mellett ebbe a Tölgyes Rejtekbe, a Talamasca anyaházába. Gyakran szerettem volna hozzájuk fordulni tanácsért és segítségért.
Fiú koromban – aminél most is alig vagyok több – ismertem egy talamascást, aki ugyanolyan tisztán látta Lidércet, mint én – egy Stirling Oliver nevű, kedves, elfogulatlan angolt. Mindenféle jó tanácsot adott a képességeimmel kapcsolatban, és figyelmeztetett, hogy olyan szintre fejlődhetnek, ahol már nem lesz fölöttük hatalmam. Nagyon gyorsan megszerettem Stirlinget.
Továbbá halálosan beleszerettem egy lányba, aki Stirling társaságában volt, amikor először láttam az angolt, egy erős okkult képességekkel született, vörös hajú szépségbe, aki ugyancsak látta Lidércet – és aki felé a Talamasca önzetlen részvéttel kitárta karjait.
Ezt a lány ma elérhetetlen számomra. A családi neve Mayfair, amely név előtted sem ismeretlen, habár ez a lány valószínűleg máig nem tud barátnődről és bajtársadról, Merrick Mayfairről.
De bizonyos, hogy ugyanahhoz a családhoz tartozik, amelynek hatalmas médiumai élvezettel állítják magukat boszorkányoknak – én pedig megesküdtem, hogy sose keresem többé. Kivételes tehetségével rögtön rájönne, hogy valami szörnyűség történt velem, azt pedig nem engedhetem, hogy gonoszságomnak akár az árnyéka hulljon rá.
Mikor elolvastam Krónikáidat, kissé megdöbbentett, hogy a Talamasca a vérvadászok ellen fordult. Alkotóm is mondta, de nem hittem el, amíg a saját szememmel nem olvastam a könyvedben.
Még mindig nehéz elhinnem, hogy ezek a szelíd emberek megtörték semlegességük ezeréves hagyományát a fajtánknak küldött figyelmeztetéssel. Pedig én úgy láttam, nagyon büszkék a jóindulatukra, és egész mentalitásuk világi és emberséges önmeghatározásukon alapul.
Ezek után a Talamascához sem mehetek. Esküdt ellenségeim lehetnének, ha megtenném. Sőt, máris azok. Ráadásul korábbi kapcsolatunk miatt pontosan tudják, hol lakom. Számomra ennél is nyomósabb érv, hogy azért nem kérhetem a segítségüket, mert nem akarod.
Te és társaid az Egyesült Bokorban nem akarjátok, hogy fajtánk vére egy tudós rend tagjainak kezébe essék, akik alig várják, hogy közelről megvizsgálhassanak minket.
Ami vörös hajú Mayfair-szerelmemet illeti, álmomban sem közelednék hozzá, bár időnként megfordult a fejemben, hogy az ő hallatlan erejének segítségével talán sikerülne örökre eltakarítani Lidércet. Ám ez nem menne a nélkül, hogy meg ne ijesszem, össze ne zavarjam, márpedig nem zökkentem ki emberi sorsából úgy, ahogy engem kizökkentettek. Most még inkább el van zárva tőlem, mint az életben.
Így tehát halandó rokonaimat leszámítva egyedül vagyok.
Nem várom tőled, hogy sajnálj. De ha megértesz, talán nem semmisítesz meg azon nyomban, minden figyelmeztetés nélkül engem és Lidércet.
Azt nem kétlem, hogy mindkettőnket simán megtalálsz. Ha Krónikáidnak csak a fele igaz, Szellem-Ajándokod akkor is felmérhetetlenül hatalmas. Ettől függetlenül hadd mondjam el mégis, hol vagyok.
Igazi otthonom a Remetelak nevű faház az Ördögszigeten, az északkelet-louisianai Ördögmocsár mélyén, nem messze Mississippi állam határától. Az Ördögmocsárt a West Ruby táplálja, amely Rubyville-nél ágazik le a Ruby folyóból.
Nemzedékek óta az én családomé ez a sok-sok hektár ciprusmocsár. Szerintem nincs az a halandó, aki akár véletlenül is idetalálhatna az Ördögszigetre, habár szépapám, Manfred Blackwood mégis megépíttette rajta ezt a házat, amelyben most írom neked ezt a levelet.
Családunk otthona Blackwood Manor, fenséges, bár túlméretezett ház a leggrandiózusabb klasszicista stílusban, pukkadásig teletömve szédületesen hatalmas korinthoszi oszlopokkal, dombon álló, irdatlan építmény.
Nyoma sincs benne a New Orleans-i házak kecsességének és méltóságának. Ez az egész bombaszt nem egyéb, mint Manfred Blackwood kapzsiságának és álmainak felfuvalkodott emlékműve. 1880-ban építették, nem tartozott hozzá ültetvény, ami indokolt volna ekkora méretet. Azért lett ilyen, mert így tetszett azoknak, akik benne laktak. A birtok – a mocsár, a föld, a monstrum ház – összefoglaló neve Blackwood Farm.
Nem legenda, hanem tény, hogy a házban és a birtokon szellemjárás van. Kétségtelenül Lidérc a leghatalmasabb szellem, de vannak hazajáró lelkek is.
Mert a Sötét Vért akarják? Zömmel túl gyengék ehhez a lehetőséghez, de ki tagadhatná, hogy a szellemek is látnak és tanulnak? Van valami átkozott képességem, amellyel felhívom magamra a szellemek figyelmét, és egyfajta éltető energiával ajándékozom meg őket. Folyton ez történt velem.
Próbára tettem a türelmedet? Kérem Istent, hogy ne így legyen.
Ám lehetséges, Lestat, hogy ez a levél az egyetlen esélyem nálad. Ezért írtam le azokat a dolgokat, amelyek a legfontosabbak nekem.
Ha pedig megérkezem lakásodhoz a Royale utcában, minden leleményemmel és ügyességemmel arra fogok törekedni, hogy olyan helyre tegyem ezt a levelet, ahol senki sem találhatja meg rajtad kívül.
Ebben a meggyőződésben írom alá a nevemet.
Tarquin Blackwood
Közhasználatú változatban
Quinn