Anne Rice: Hegedű

 

A szobában elhalványodtak a fények; túl a függönyön formáját vesztette a ragyogó levél. A szoba és a világ szaga megváltozott. Mit választottam? Hogy velem jössz. Most már az én birodalmamban vagy, velem vagy! Van erőm, vannak gyöngeségeim; ahhoz nincs hatalmam, hogy megöljelek, de megköthetlek igézésekkel, és olyan tévedhetetlenül megmárthatlak a múltban, ahogyan csak egy angyal vagy a saját lelkiismereted képes. Te hajszolsz bele, te kényszerítesz! Éles szél fújta hátra a hajamat. Az ágy eltűnt. A falak is. Éjszaka volt: a fák az égig nyúltak, azután eltűntek. Hideg volt, csontig maró hideg, és valami égett! A hatalmas tűzvész lángvörösre festette a fellegeket! Úristen, csak nem ide akarsz hozni? - kérdeztem. - Ide ne! Ó, Istenem, az az égő ház, az a félelem, az a régi, gyermeki félelem a tűztől! Jaj! Ízzé-porrá verem ezt a hegedűt - Emberek ordítottak és jajveszékeltek. Harangok zúgtak. Az éjszakát megtöltötte a szekerek zörgése, lovak dobrokolása. Emberek futkostak. És a tűz! Óriási volt a tűz! Négyemeletes, pompás, hosszúkás palota égett. A felső emelet összes ablaka lángokat okádott. Egy elmúlt kor embereit láttam: az empire ruhás nők feltornyozták a hajukat a fejük tetejére, a férfiak frakkot viseltek, és mindenki halálra volt rémülve. Úristen! - kiáltottam. Fáztam, a szél marta az arcomat, pernyét vágott a szemembe. Szikrák pattogtak a ruhámra. Futó emberek hozták vödörben a vizet. Sikoltozás. A palota felső ablakaiban parányi alakokat láttam: tárgyakat dobáltak le a mélybe. Egy hatalmas festmény úgy rajzolódott a tűz hátterére, akár egy sötét postabélyeg. Emberek rohantak, hogy elkapják. A széles teret megtöltötték a bámészkodó, kiabáló, nyöszörgő, segítségért futkosó emberek. Székeket dobtak ki az emeletekről. Az egyik ablakból összegöngyölt tapéta bukfencezett alá. Hol vagyunk? Mondd meg! Néztem a mellettünk elrohanó emberek öltözékét. A tizenkilencedik század elejének lágyan omló ruhái, mielőtt divatba jött a páncélos fűző. A férfiakon nagy zsebes kabát. Nicsak! Még a hordágyon fekvő, véres, mocskos, égett ember ingének is bő, húzott ujja van! A katonák háromszögletű kalapot hordtak. Nehézkes, nyikorgó nagy batárok olyan közel hajtottak a tűzhöz, amennyire csak lehetett: a felpattanó ajtókon emberek ugráltak ki, hogy segítsenek. Közrendűek és előkelők vállvetve harcoltak a tűzzel. A közelben egy férfi levette a felöltőjét, és ráborította egy roskadtan sírdogáló asszony vállára, akinek lankadt selyemruhája olyan volt, mint egy szájával lefelé fordított, hosszúkás liliom. Fázó nyakát eltakarta a nagykabát. Ne akarj bemenni! - mondta Stefan komoran. Reszketett. Nem volt érzéketlen az iránt, amit felidézett! Reszketett, de nem a hidegtől, hanem a haragtól. Még mindig fogtam a hegedűt. Sose fogom elengedni. - Nem akarod te azt! Látod? Emberek lökdöstek és rángattak; nem látszottak észrevenni minket, mégis úgy taszigáltak, mintha súllyal és térfogattal rendelkeznénk a világukban, holott erről nyilvánvalóan szó sem lehetett. Az illúzió természetéhez hozzátartozott az álságos szilárdság, amely olyan valószerűnek tetszett, mint a tűz harsogása. A futkosók között egyszer csak kivált egy feltűnő ember, egy alacsony ember, egy himlőhelyes, őszbe csavarodott ember, egy lomposságában is parancsoló jelenség, akinek minden mozdulata tiszteletet követelt és mogorva ingerlékenységet sugárzott, és ez az ember keményen nézett kerek kis fekete szemével Stefanra. Egek Ura! - mondtam. - Én tudom, ki ez! - Az ember pillanatnyi árnyékké változott a tűz előterében, azután úgy mozdult, hogy a lángok megmutatták fenyegetően összevont szemöldökét. Stefan, mit keresünk mi itt? - kérdezte. - Mi ez már megint? Elvette a hegedűmet, Maestro! - panaszkodott Stefan, igyekezve testet adni a törékeny szavaknak. - Elvette! A kis ember rosszallóan megrázta a fejét, és belehátrált a tömegbe. Koszos selyem kravátlit viselt, és ő volt az én őrangyalom, az én Beethovenem. Maestro! - kiáltott Stefan. - Maestro, ne hagyjon itt! Ez Bécs. Ez egy másik világ. Hiányzik belőle a hipnotikus álom élessége. Szivattyúzzák a vizet, lángok tükörképe vibrál a nedves kövön, az ablakokból lázas kapkodással és a legnagyobb összevisszaságban dobálják a tárgyakat, tükröket, sőt még zörgő csillárokat is adogatnak le a létrákon álló emberek. Az egyik alsó ablakból is kitör a tűz. Egy létra felborul. Egy asszony kétrét görnyed, és üvölt. Százak rohannak előre, de rögtön menekülőre fogják, mert az összes alsó ablak lángokat böffent. A ház szét fog robbanni a tűzben. A tető a negyedik emelet fölött eltűnik a lángokban. Korom és szikrák csapódnak az arcomba. Maestro! - kiáltotta Stefan rémülten. De az az alak már eltűnt. Vad és vigasztalan haraggal megfordult. Intett. Gyere! Látni akarod a tüzet, ugye? Látni akarod? Hát akkor légy tanúja az első alkalomnak, amikor majdnem meghaltam azért, amit elloptál! Gyere! Bent álltunk. A magas előcsarnok megtelt füsttel. A füst miatt kísértetiesen derengtek fölöttünk a boltívek, ám egyébként valóságosak voltak, ugyanolyan valóságosak, mint a torkunkat kaparó korom. A mennyezet boltívekkel tagolt pogány mennyországában istenek küszködnek, hogy megmutathassák magukat, villogtathassák színeiket, izmaikat, szárnyaikat. Hatalmas, fehér márványlépcső, duzzadó baluszterekkel. Bécs, barokk, rokokó, távolról sem olyan kecses, mint párizsi birodalmában, távolról sem olyan zord, mint angliai birodalmában, nem, ez Bécs, ami már-már oroszos a túlzásaiban. Nézd azt a ledőlt szobrot, nézd a fodrozódó márványlepleket, a festett fát! Ez itt Bécs, Nyugat-Európa határán, és ez a palota az egyik legpompásabb a maga nemében. Igen, igazad van. Sokat tudsz - mondta a szellem. A szája remegett. - Az én otthonom, az én házam! - Suttogása beleveszett a ropogásba, a lábdobogásba. Ez is meg fog feketedni, ez a vérvörös bársonnyal bélelt, magas páholysor, ezek a sodrott aranyrojtok. Amerre csak néztem, faburkolatot láttam: fehérre-aranyra festett és a nehézkes bécsi stílusban megfaragott fatáblákat. Ha elégnek, olyan illatuk lesz, mint az avarnak. A mulandó anyag négyszögletes mezői aprólékosan részletezve ábrázoltak családi idilleket és csatatéri győzelmeket. A hőség felperzselte a falak festett lakóit, a hornyolt oszlopokat, a római boltíveket. Nézd, még a boltívek is fából vannak, fából, amelyet márványosra festettek! Hát persze. Ez nem Róma, ez Bécs. Üveg csörömpölt. Szikrák és üvegcserepek röpködtek a levegőben, forgó üvegszilánkok csapódtak a földhöz. Emberek dübörögtek le a lépcsőn, arany-ezüst-elefántcsont intarziás, roppant szekrényt cipeltek, kevés híján elejtették, azután ismét fölemelték, ordítva és átkozódva. Megérkeztünk a nagyterembe. Ó, Istenem, lekéstünk erről a fényes pompáról! A tűz túlságosan éhes! Jöjjön már, Stefan! - Kinek a hangja volt ez? Köhögött mindenki, köhögtek férfiak és nők, úgy köhögtek, mint anyám, azzal az eltéréssel, hogy őket a tűzvész igazi, sűrű, borzasztó füstje fojtogatta, amely eddig a mennyezet alatt gyűlt össze, de most ereszkedni kezdett. Megláttam Stefant - nem azt, aki mellettem volt, nem azt, aki rideg könyörtelenséggel markolta a vállamat, nem azt, aki úgy kapaszkodott belém, akár egy szerető. Az élő Stefant láttam, a hús-vér emléket, koromtól szennyes, divatos, magas gallérral, mellényben, fodros fehér ingben: a roppant terem túlsó végében tördelte az irdatlan vitrinek üvegét, kikapkodta belőlük a hegedűket, továbbadta őket egy embernek, aki ugyancsak továbbadta őket egy másiknak, hogy az kiadogassa egy harmadiknak az ablakon át. A huzat süvöltött és huhogott. A levegő is ellenség volt. Siessetek! Mások a földről szedegették fel, amit tudtak. Stefan egy ékes, aranyozott székre dobott egy hegedűt. Ordított és átkozódott. Mások kihátráltak az ablakokon, vitték, amit tudtak, még kottákat is. Szakadt kottalapok csapongtak a léghuzatban. Az a sok muzsika! A boltívek fölött, a magas mennyezeten megfeketedtek és összezsugorodtak a festett istenek és istennők. Egy festett erdő lehámlott a falról. A szikrazápor szépséges nagy bokrétává nyílt a fából faragott, fehérre festett, tűztől varas medalionok előtt. Mintha ágyú ütötte volna, hosszú hasadék nyílt a mennyezeten, és bevilágított rajta a tűz hátborzongató fénye. Belekapaszkodtam Stefan karjába, hozzátapadtam, a falhoz lapulva lestük a magasban keresgélő lángnyelvet. Fehér parókás férfiak és nők bámultak ránk hidegen és tehetetlenül a falakba foglalt vagy bekeretezett képekről; figyeld csak azt ott, kezd felgöndörödni, majd egy éles pattanással kiszakad a rámájából, elpusztul minden, elpusztulnak a kanyargósra esztergált lábú székek, a mennyezeten ütött lyuk füstöt böfög, a füst összegöndörödik, ismét fölemelkedik, mintha kutatna, szétterül a plafon alatt, örökre eltakarja a rokokó elíziumi mezejét. Emberek futottak a rózsás szőnyegen szétszórt csellókért és hegedűkért, amelyek úgy hevertek ott, mintha eldobálták volna őket a menekülők. Ferdén álló asztal. Igen, ez egy bálterem, az asztalon még mindig ott vannak a művészien szervírozott ételköltemények, mintha valaki odajöhetne, hogy egyen belőlük. Füstfátyol hullott a roskadozó lakomaasztalra. Ezüst, rengeteg ezüst és gyümölcs. A rázkódó csillár gyertyái kútként ontották a forró viaszt a szőnyegekre, a székekre, a hangszerekre, még egy fiú arcába is, aki nagyot kiáltott, felnézett, aztán elszaladt, kezében egy aranyozott kürttel. Kint a tömeg úgy zúgott, mintha katonai parádét nézne. Az ég szerelmére! - kiáltotta valaki. - Égnek a falak, a falak! Elfutott mellettünk egy fényesen ragyogó csizmájú, víztől csöpögő, csuklyás alak. Nedves köpenye súrolta a jobb kézfejemet. Rohant Stefanhoz, ráborított védelmül egy vízbe áztatott takarót, azután felkapott a padlóról egy lantot, és az ablakhoz száguldott, hogy leereszkedjék a létrán. Jöjjön, Stefan! - kiáltotta. A lant eltűnt, kimenekítették. Az ember megfordult, szeméből könnyek folytak vörös arcára, nyúlt a csellóért, amelyet Stefan tartott feléje. Félelmetes robaj rázta meg az épületet. A fény elviselhetetlenül vakított, mintha elérkezett volna az Ítélet Napja. Baloldalt, egy ajtó mögött őrjöngtek a lángok. A legtávolabbi ablakon füstté és lánggá változtak a függönyök, a tartórúd elgörbült lándzsaként csapódott a padlóba. Nézd e gyönyörű hangszereket, a zene csodáit! Oly mesteri munkák, hogy elektronikai korunk technológiája sem érhet fel a tökéletességükkel soha! Valaki rálépett arra a hegedűre! Valaki összezúzta azt a violát, ó, hogy ily szent tárgy eltörhessen! És ez itt mind el fog égni! A csillár veszedelmesen imbolygott a mérgező füstben, a plafon remegett. Jöjjön már! - nógatta Stefant a csuklyás ember. Valaki felkapott egy apró hegedűt, amely talán egy gyermek hangszere lehetett, és lemenekült egy másik ablakpárkányról. Valaki, akinek magas gallérja és bozontos haja volt, térdre esett a parketten, egyik kezével a szőnyegre támaszkodott, és fuldokolva köhögött. A kócos hajú ifjú Stefan, akinek elegáns frakkján a tűzvész haldokló szikrái hunyorogtak, ráborította a vizesen fénylő takarót a köhögő emberre. Álljon fel, álljon fel! Jöjjön már, Joseph, hiszen itt fog meghalni! Fülsiketítő robaj. Késő! - sikoltottam. - Segíts rajta! Ne hagyd magára! Stefan, az én kísértetem, mellettem állt, nevetett, és fogta a vállamat. Füstfátyol borult ránk, fellegben voltunk, éteri, biztonságos, félelmetes elkülönülésben, az a gyönyörű arc egy nappal sem volt öregebb a másiknál, amely gúnyosan mosolygott le rám, de az csak egy gyönge álca volt, maszk a gyötrelemhez, az elviselhetetlen gyászhoz. Azután elfordult és rámutatott önmaga távoli, tevékeny képére, amely könnyzáport hullatott, mert az ablakon beugrott két alak, és elvonszolta. A halálraítélt még akkor is vakon kaparta a szőnyeget, tudom, tudom, nem kapsz levegőt! Meg fog halni. Ez az, akit Josephnek neveztek. Meg fog halni, neki már késő. Istenem, nézd! Gerenda zuhant közénk! A vitrinek ajtajából kirobbant az üveg. Láttam a hátrahagyott hegedűket, fényes trombitákat. Egy nagy francia vadászkürtöt. Egy felborult csemegés tálcát. Kelyhek sziporkáztak, nem, lángoltak a fényben. Az ifjú Stefan, aki örökre belegabalyodott a pillanatba, karját nyújtogatva követelte megmentőitől, hogy hadd mentsen még egy hegedűt, csak még egyet a polcról, engedjetek! Nyúlt az utolsó hegedűért, ezért a hegedűért, ezért a Stradivariért, lekapta a polcról a jobbjával, miközben elvonszolták a vitrin mellett. Megvolt a hegedű, megvolt a vonó. Mellettem a kísértet visszafojtotta a lélegzetét. Elfordul vajon a saját varázslatától? Én nem bírtam elfordulni. A mennyezet recsegni-ropogni kezdett. Mögöttünk sikoltott valaki a fényes előcsarnokban. Egy hatalmas, izmos ember, aki őrjöngött dühében és félelmében, felkapta Stefant, és hegedűstől-vonóstul átdobta az ablakpárkányon. A lángok a magasba nyúltak, mint annál a szörnyű tűzesetnél gyerekkoromban a Szent Károly úton. Annak a sötét háznak egyszerűbb árkádjai voltak, és több volt a gyalogos árnyék: halványabb, egyszerűbb amerikai visszhangja volt ennek a fennhéjázó pompának. A tűz habzsolt, zabált, lepedővé terítette szét önmagát. Az éjszaka vörösen ragyogott, és senki sem volt biztonságban, semmi sem volt biztonságos; az ember a füstben köhögött és meghalt, a tűz közeledett. Közelünkben lángra lobbantak a cifra, aranyozott pamlagok és a faliszőnyegek. Minden szövet szövétnekké változott, minden ablak formátlan kapu lett az üres, fekete égre. Valószínűleg sikoltottam. Görcsösen markoltam a fantomhegedűt, amely szakasztott mása volt annak, amelyet Stefan megmentett. Már nem voltunk a házban. Hála legyen Istennek érte! A zsúfolt téren álltunk. Hogy megvilágította az éjszakát az iszonyat! Hosszú ruhás nők futkostak, sírtak, összeölelkeztek, mutogattak. A hosszú, lángoló homlokzat előtt álltunk, mégsem láthattak minket a lótó-futó, vigasztalanul jajveszékelő emberek, akik még akkor is különböző tárgyakat próbáltak biztonságba helyezni. A fal úgyis rá fog dőlni a bársonyszékekre. Rá fog dőlni az ablakokon kidobált kanapékra. És a képek, nézd a pompás portrékat, hogy összetört a keretük! Stefan átkarolt, mintha fázna, fehér keze eltakarta hegedűt tartó kezemet, de nem próbálta kitépni az ujjaim közül a hangszert. Így hát láttad a pusztulását - súgta a fülembe. Gyászosan sóhajtott. - Látod, miként lett semmivé az utolsó főúri orosz palota a gyönyörű Bécsben, amely túlélte Napóleon ágyúit és katonáit, nem árthatott neki se Metternich, se az örökké éber spionjai, az utolsó nagy orosz palota, ahol volt házi zenekar, hogy azonnal előadhassa Beethoven szonátáit, amint megszáradt rajtuk a tinta; képesek voltak éjhosszat muzsikálni, ásítva is eljátszották Bachot, izzadó homlokkal Vivaldit, addig, amíg egyetlen gyertya, ismétlem, egyetlen gyertya hozzá nem ért egy darab selyemhez, és a pokolból érkező léghuzat végig nem kergette ötven szobán át. Így veszett oda az apám háza, az apám vagyona, az apám álmai az ő fiainak és lányainak, akik kelet és nyugat mezsgyéjén táncolva-énekelve sose látták Moszkvát. Hozzám simult, szorította a vállamat a jobbjával, bal keze még mindig a kezemen nyugodott, a hegedű és a szívem fölött. Nézz körül, látod a többi palotát, az architrávos ablakokat? Látod, hol vagy? A zene világának szívében vagy. Ott, ahol Schubert hamarosan hírnévre tesz szert kis szalonokban, és úgy alszik ki, mint a gyertyaláng, anélkül, hogy egyszer is találkozna velem a homályban, erről biztosíthatlak, Triana, és ahova Paganini még nem mert eljönni a cenzúrától való félelmében. Bécs, és az apám háza. Félsz a tűztől, Triana? Nem feleltem. Magát gyötörte azzal, hogy engem bántott. Sütött belőle a kín. Sírtam, de hát nálam olyan könnyen állnak a könnyek, hogy a jövőben mellőzhetném is az említésüket. Sírtam, sírtam, és néztem, ahogy jönnek a hintók, elviszik a porig sújtott embereket, bundás nők integettek a hintók ablakából, a kerekek nagyok, vékonyak, finom vonalúak voltak, és a lovak megbokrosodtak a katasztrófától Hol vagy, Stefan? Hol vagy most? Kijutottál a szobából, hol vagy most? Nem látlak, nem látom az élő alakodat! Szédültem, de mi nem tartoztunk ehhez a világhoz; amit Stefan mutatott, az csak kép volt elmúlt dolgokról. Tudtam ezt, ám én gyerekkoromban fejvesztetten jajgattam egy ilyen tűztől. Nos, a gyerekkor nincs többé, ez egy lidércnyomás egy gyászoló asszonynak készült, hogy puha könnyeket facsarjon a szeméből, és felmorzsolja az erejét. Jeges szél korbácsolta a lángokat. Az egyik szárnyépület szétnyílt, a falak bedőltek, az ablakok szétrepedtek, a meghasadó tető fekete füstöt okádott. Hatalmas lampion lett a hatalmas palotából. A tömeg iszkolt. Eleső emberek sikoltottak.