Anne Rice: Lasher (részlet)

 

- Megértem magát, Ryan - szólt halkan Aaron. - De még a legkonzervatívabb szemtanú is mondhatja, hogy itt valamilyen rejtéllyel állunk szemben, aminek ez a hímnemű kreatúra a központja.
- Maga és a Talamascája! - suttogta Ryan. - Maguk következtetnek. Maguk lesnek és figyelnek! Ránéznek ezekre a zavarba ejtő tényekre, és bedobnak egy értelmezést, ami illik a hiedelmeikhez, a babonáikhoz, a csökönyös rögeszméjükhöz, hogy létezik a szellemek és rémek világa! Hát erre nem vagyok vevő. Azt gondolom, hogy ez a maguk krónikája a mi családunkról nem egyéb egy... egy égbekiáltó blöffnél, ha tudni akarja az igazságot. Nem... magam is nyomoztatok önök után, ha nagyon akarja tudni!
Aaron összehúzta a szemét.
- Nem hibáztatom érte - mondta fanyarul.
Hirtelen nagyon keserű és haragos lett az arca. Mintha a haragját, az értetlenségét, az ellentmondásos érzéseit palástolná. Michael még a korábbinál is erősebben érezte. Aaron, ahogy mondani szokás, nem volt önmaga.
- Magánál vannak a ruhák, Ryan? - kérdezte az angol, úgy erőltetve a viszolyogtató témát, mintha nagyon haragudna, hogy ezt kell tennie, és Ryanen töltené ki a haragját. - Gifford ruhái. Mit viselt a felesége, amikor meghalt?
- Kutyaúristenit! - sziszegte Ryan. Fölkapta a kagylót, és másodpercek alatt előkerítette a titkárnőjét a belvárosban. - Carla, itt Ryan! Telefonáljon a kórboncnoknak Walton megyébe, Floridába! Telefonáljon a ravatalozóba! Mi történt Gifford ruháival? Szükségem van rájuk. - Letette a kagylót. - Van még valami? Szeretnék már elmenni az irodába! Dolgom van! Korán kell hazamennem. A gyerekeimnek szüksége van rám. Aliciát kórházba vitték. Neki is szüksége van rám. Egyedül kell lennem egy darabig, meg akarom... meg akarom gyászolni a feleségemet! Pierce, szeretném, ha most távoznánk, már amennyiben velem jössz.
- Igen, apa, de tudni akarom, mi van anya ruháival.
- Az ég áldjon meg, mi köze ehhez Giffordnak? - kérdezte Ryan. - Úristen, te is megbolondultál?
- Csak tudni szeretném - mondta Pierce. - Tudod-e... tudod-e, hogy anya rettenetesen félt, hogy ide kell jönnie Húshagyókedden, hogy...
- Ne, ne folytasd! Ne tedd! - csattant föl Ryan. - Maradjunk a dolgunknál! Maradjunk annál, amit tudunk! Megteszünk mindent, amit tennünk kell, nem számít, milyen okból! Michael, holnap a rendelkezésedre bocsátok mindent, amink van Rowanról. Nem, máris megteszem! Átküldöm az egész nyomozás jegyzőkönyvét.
Újra fölkapta a kagylót, és fénysebességgel beütögette a számot. Nem is bajlódott a bemutatkozással, csak annyit mondott a vonal másik végén levő személynek:
- Küldje át küldönccel a Rowannal kapcsolatos összes papírt! Igen, mindent! A nyomozási jegyzőkönyveket, a csekkek fénymásolatait, minden fecnit! A férje kéri. Joga van látni, a férj! Joga... van!
Csönd. Ryan figyelt.
- Hogy érti ezt? - kérdezte.
Az arca mészfehérré fakult, aztán színesedni kezdett. Lángvörös lett, mire letette a kagylót.
- A maguk nyomozói elvitték a feleségem ruháit? - kérdezte Aarontól. - Elvitték a waltoni halottkém hivatalából és a ravatalozóból? Ki engedte meg?
Aaron nem felelt, de Michael kiolvashatta a vonásaiból a megdöbbent értetlenségét. Aaron nem tudta, és ez a tény legalább annyira megrendítette, mint amennyire megalázta. Gondolkozott, aztán óvatosan vállat vont.
- Sajnálom - mondta végül. - Én senkit sem hatalmaztam föl erre. Bocsánatot kérek. Rajta leszek, hogy haladéktalanul küldjenek vissza mindent.
Michael most már megértette, hogy Aaron miért nem önmaga. Valami történik a színfalak mögött, Aaron és a rend között. Korábban is érezte, de nem tudta, miként értelmezze.
- Szívből ajánlom, hogy ezt tegye! - figyelmeztette Ryan. - Torkig vagyok a tudósokkal, a titkokkal, és ezzel a leselkedéssel egymás után! - Felállt. Pierce követte példáját.
- Gyere, apa. - Pierce ismét átvette az irányítást. - Menjünk haza. Délután visszamegyek az irodába. Induljunk.
Aaron nem állt föl. Nem nézett Ryanre. Maga elé meredt, és engedte, hogy sodorják a gondolatai. Ez több volt egyszer? rosszkedvnél.
Michael felállt, és kezet fogott Ryannel. Pierce-szel is kezet rázott, ahogy szokott.
- Nagyon köszönöm mindkettőtöknek.
- Ez a legkevesebb - mondta Ryan mogorván. - Holnap találkozunk, te, én, Lauren és Randall. Megtaláljuk Rowant, ha Rowan...
- ... megtalálható - fejezte be Mona.
- Megmondtam, hogy hallgass! - förmedt rá Ryan. - Menj haza! Ó Evelyn ott van egyedül.
- Ja, ja, valaki mindig egyedül van, és valakinek mindig szüksége van rám, mi? - kérdezte Mona. Leemelte a lábát a karfáról, fölállt, megigazgatta kislányos pamutruháját. A fehér masni kettős kis hurokban kandikált a feje búbja mögül. - Megyek, na, ne izgulj.
Ryan úgy meredt a lányra, mintha egyetlen másodperccel se bírná tovább a jelenlétét, azután Monához sietett, átölelte, és magához szorította. Ijesztő csend lett, amelyet egy még ijesztőbb hang tört meg, a férfizokogásé, amilyet egy nő ritkán hallat, az a boldogtalan, szégyenkező hang, amely fuldokló fojtottságában már-már természetellenes.
Pierce átkarolta az apja vállát. Ryan kétségbeesett keserűséggel megcsókolta Mona arcát, megszorította unokahúga vállát, aztán elengedte. Mona szelíden átölelte a férfit, és ? is megcsókolta Ryan arcát.
Pierce kiment, Ryan követte.
Az ajtó nyílása-csukódása közötti szünetben Michael valóságos kórust hallott a folyosóról: Beatrice fojtott hangját, Randall dörmögését, és még másokat, akiknek a hangját nem ismerte föl a zűrzavarban.
Észbe kapott, hogy egyedül van Aaronnal és Monával. Aaron nem mozdult. Fásult volt, és olyan súlyos betegnek látszott, mint alig néhány napja maga Michael.
Mona a sarokba húzódott. Állt keresztbe font karokkal, lángoló hajával, mint egy kis gyertya, és láthatólag nem óhajtott távozni.
- Mondja el, mit gondol! - unszolta Michael az angolt. - Most kérem először a... a baleset óta. Mire gondol? Beszéljen hozzám!
- Tehát tudós véleményemre kíváncsi - állapította meg Aaron, ugyanazzal az enyhe keserűséggel, még mindig elfordítva a szemét.
- Az elfogulatlan véleményére - válaszolta Michael. - Ryan annyira nem hajlandó hinni ebben a dologban, hogy az fölér egy hitvallással. Mi az, amit elhallgatott előlem?
Kérnie kellett volna Monát, hogy menjen ki, Beához kellett volna kísérnie, hogy vegye gondjaiba. De nem tette, csak nézte Aaront.
Az angol arcvonásai megfeszültek, aztán elernyedtek.
- Nem készakarva titkolóztam - válaszolta valahogy különös hangon. - Zavarban vagyok. - Tekintete visszatért Michaelhez. - Ezt a vizsgálatot én vezettem, amíg Rowan el nem ment. Azt hittem, hogy az után is vezetni fogom. Ámde nyomós okom van azt hinni, hogy a Vének átvették az irányítást, és a vizsgálatot az én tudtomon kívül kiszélesítették. Nem tudom, ki vitte el Gifford ruháit. Ez nem a Talamasca módszere, tudja, hogy nem az! Rowan eltűnése után engedélyt kértünk Ryant?l, hogy ide jöhessünk, mintákat vehessünk a véres szőnyegből, a kárpitból. Magát is megkérdeztük volna, de nem...
- Persze, tudom...
- Nekünk ez a stílusunk. A katasztrófa sodorvizén haladunk, elővigyázatosan járunk el, megfigyelünk, de nem döntünk.
- Nekem nem tartozik magyarázattal. Barátok vagyunk. Azt hiszem, meg tudom fejteni, mi történt. Ez rendkívüli horderejű nyomozás lehet a maguk Vénei számára. Most már nem egy kísértettel van dolgunk, hanem egy mutánssal. - Keserűen fölnevetett. - És a lény rabságban tartja a feleségemet!
- Ezt én is megmondhattam volna - szúrta közbe Mona.
Aaron továbbra sem zökkent ki megdöbbent? fásultságából. Réveteg elkeseredéssel bámult a semmibe. Képtelen volt megnyílni, hiszen ezek a dolgok a rendjét érintették. Végül csak fölnézett Michaelre.
- Igaza van, lenyűgözően gyógyul. Maga Rhodes doktor csodája. Nem lesz itt semmi baj. Holnap találkozunk, legalábbis maga és én, még ha engem nem is engednek be Ryanék megbeszélésére.
- Ez az akta, amit átküldenek... - kezdte Michael.
- Láttam - felelte Aaron. - Együttműködtünk. A jelentéseim benne vannak az aktában. Majd meglátja. Nem tudom, mi történt. Beatrice és Vivian vár rám. Beatrice roppantul aggódik érted, Mona. És itt van Larkin doktor. Beszélni akar magával, Michael. Kértem, hogy halassza el holnapig. Most engem vár.
- Jól van, oké! Előbb akarom olvasni a jelentést. Ne engedje, hogy Larkin lelépjen.
- Ó, a legnagyobb örömmel marad! Sorra járja a város összes jó éttermét, és az egész éjszakát átbulizta valami fiatal sebésznővel a Tulane-ról. Nem fog kicsúszni a kezünkből!
Mona meg se mukkant, csak nézte Michaelt, ahogy követte az angolt a folyosóra, aztán megállt az ajtóban. Michaelben fájó hirtelenséggel tudatosodott a lány jelenléte, illata, az árnyékok között parázsló vörös haja, gyűrött, fehér szaténszalagja, Mona egész lénye, minden, ami történt, és az a tény, hogy az emberek elmenőben vannak, ? tehát hamarosan kettesben maradhat ismét a lánnyal.
Ryan és Pierce éppen kilépett a bejárati ajtón. A Mayfaireknél mindig sokáig tartott a búcsúzkodás. Beatrice megint sírt, és Ryant nyugtatta, hogy nem lesz semmi baj. Randall a szalonban ült, az első kandalló mellett, értetlen, töpreng? arccal. Mintha egy nagy, sötétszürke varangy gubbasztott volna abban a székben.
- Hogy vagytok, drágáim? - kérdezte Bea, és futott, hogy egyszerre foghassa meg Michael és Mona kezét. Megpuszilta Mona arcát. Aaron elsurrant az asszony mellett.
- Most már minden oké - mondta Mona. - Hogy van anyu?
- Lenyugtatták. Intravénásan táplálják. Ma végigalussza az éjszakát. Egy percig se aggódj miatta. Apád is megvan, otthon ül Ó Evelynnel. Azt hiszem, Cecilia ment át hozzájuk. Anne Marie anyádnál van.
- Erre számítottam - mondta Mona rosszkedv?en.
- Mit akarsz csinálni, drágám? Hazavigyelek? Átjössz hozzám egy kis időre? Alhatsz a szobámban ma éjszaka. Vagy inkább a rózsaszín szobában?
- Nincs nekem semmi bajom! - Mona megrázta a fejét, és a vállát vonogatta. - Komolyan nincs. Majd egy kicsivel később hazasétálok.
- Hát te? - kérdezte Bea Michaelt. - Odanézzenek, milyen remek színed van! Hiszen te újjászülettél!
- Ja, úgy tűnik. Ide figyelj, át kell gondolnom a dolgokat. Ideküldik Rowan aktáját.
- Ó, ne olvasd el azokat a jelentéseket! Olyan nyomasztók! - Megfordult, Aaront kereste, aki a falat támasztotta. - Aaron, ne engedd!