Tad Williams: Másvilág; Az arany árnyék városa I. (részlet)

 

Tetőtől-talpig fekete bőrbe öltözött alakjáról, borotvaéles murgh-fogakból fűzött, zörgő nyakláncáról rögtön látni lehetett, hogy nem az a fajta, akivel akár akaratlanul is tanácsos lenne ujjat húzni.
A kocsma vendégei bölcs elővigyázatról tettek tanúságot. És nem csak azért, mert Thargor, a Thargor ült, és forgatta a kezében a mézboros kupáját. Néhány vendég lopva megnézte magának, zsoldos az egész Középső Országban híres volt arról, hogy gyorsan a fejébe szökik a vér, és még gyorsabban ránt kardot, hanem mert jelenleg a szokottnál is pocsékabb hangulatban leledzett. Sokáig tartott, míg megtalálta A Draquila Farka fogadót, ráadásul az illetőnek, akivel találkozót beszélt meg, már előző őrségváltáskor meg kellett volna érkeznie, ami jó darab idő. Tétlenül kell ücsörögnie ebben az alacsony mennyezetű ivóban, ami túl szűkös hely az ő természetének, és rúnákkal vésett kardjának, az Életrablónak. Ráadásul a mézbor gyenge és savanyú!
Éppen a kusza fehér sebhelyeket tanulmányozta hatalmas mancsán, amikor valaki megállt az asztala mellett. Thargor másik keze megszorult az Életrabló bőrrel bevont markolatán, miközben oldalra fordította a fejét, és rászögezte jéghideg kék szemét az ideges fogadósra.
- Pardon grácia, uram! - makogta a fogadós. Nagydarab volt, de hájas. Thargor úgy döntött, hogy akkor sem lenne szüksége a rúnakardra, ha a fogadós netán ártó szándékkal jött volna, bár a kigúvadó szem és a fakó arcbőr nem erre vallott. Kérdőn felhúzta a szemöldökét, mert nem hitt a fölösleges szószaporításban. - Ízlik a mézbor? - érdeklődött a fogadós. - Helyi különlegesség. Itt készül, a Silnor-völgyben.
- Lóhúgy. És nem szeretnék találkozni azzal a lóval.
A fogadós hangosan, idegesen fölnevetett. - Nem, nem, persze, hogy nem! - A nevetés hisztérikus vihogásba fulladt, a fogadós nem bírta levenni a szemét a hosszú, fekete hüvelyében megbújó Életrablóról. - Az a... az a helyzet, uram, hogy... hogy van odaki valaki, aki beszélne véled.
- Velem? Mondta a nevem?
- Nem! Nem, uram, dehogy! Hiszen egyáltalán nem ismerem a neved! A leghalványabb fogalmam sincs róla, és nem is akarom megtudni! - Elhallgatott, hogy levegőhöz jusson. - Mindazonáltal bizonyos vagyok benne, hogy igen nemes, jó hangzású név! Thargor elhúzta a száját. - Akkor honnan tudod, hogy velem akar beszélni? És hogy fest? - Egyszerű, uram: azt mondta "az a nagy fickó" - már elnézést - "lesz az, tiszta feketében". Nos, mint magad is láthatod, te vagy a legtermetesebb a vendégeim közül, és az öltözéked is tiszta fekete. Ezért megértheted...
A fölemelt kéz beléfojtotta a szót. - És...?
- És, uram? Áh, hogy hogyan fest. Hát, nem igazán tudnám megmondani. Az árnyék miatt, meg mert amolyan csuklyás köpenyt visel. Valószínűleg igen érdemes férfiú. Bizonyos vagyok benne; de hogy miként fest, azt nem tudnám megmondani. Csuklyás köpeny. Köszönöm, uram, és elnézést, hogy zavarni bátorkodtalak!
Thargor moccanatlanul várt, amíg a fogadós eltakarodott, kövér embertől meglepő fürgeséggel. Ki lehet odakint? Dreyra Jarh, a varázsló? Azt mondják, a Középső Ország e tartományában utazgat manapság álruhásan. Van egy-két függőben maradt ügyük. Pusztán az utolsó, az Ónix Gálya esete elég lenne a gyilkos ellenségeskedéshez, és ez csak egyetlen találkozás! Vagy talán az üldözött Ceithlynn az, a száműzött villi herceg? Bár vele nem esküdt ellenségek, a sápadt villi valószínűleg szívesen egyenlítene azok után, ami a Mithrandor-völgyi utazáson történt. Ki más kereshetné még őt, a fegyverforgatót, ezen a nyomorúságos helyen? Helyi zsiványok, akiket megsértett? A keresztútnál valóban fertelmesen helybenhagyta őket, de erősen kétséges, hogy ilyen rövid idő múltán újabb támadással próbálkozhatnának, akár még lesből is.
Nincs mit tenni, ki kell mennie, és meg kell tudnia. Ahogy nyikorgó bőrruhájában felállt az asztaltól, a Draquila Farkának vendégei azonnal a kupáikra szögezték a pillantásukat, noha két bátrabb csárdatündér nem is csekély csodálattal figyelte a zsoldos elvonulását. Thargor megmozgatta a kardját, hogy nem akad-e a hüvelyben, azután az ajtóhoz lépett.
Kövér telihold lebegett az istállók fölött, vajszínű fénnyel öntve le az alacsony tetőket. Thargor becsapta az ajtót, és megállt, kissé imbolyogva, játszva a részeget, ám sólyomszeme azzal a szúrós pillantással pásztázta környezetét, amelyet sok ezer ehhez hasonló éjszakán - a holdsütés, a vér és a varázslat éjszakáin - sajátított el.
Az egyik fa árnyékától elvált és előrébb lépett egy alak. A harcos ujjai megszorultak a kard markolatán, miközben fülelt minden neszre, amelyek rejtőző cinkosokról árulkodhatnak.
- Thargor? - A csuklyás figura néhány lépésnyire megtorpant. - A pokolba is, ember, részeg vagy?
A zsoldos szeme összeszűkült. - Pithlit? Miben töröd a fejed? Egy órája kellett volna találkoznunk, bent, az ivóban!
- Valami... valami közbejött. Feltartóztattak. És mikor ideértem, már nem mehettem be, mert... feltűnést keltettem volna... - Pithlit megingott, de korántsem mímelt részegség miatt. Thargor két szemvillanás alatt az alacsonyabb férfi mellett termett, és elkapta az összerogyó alakot. Pithlit köpenyének mellrészén sebesen terjedt egy nagy folt, amelyet elrejtett a laza szövet.
- Az istenekre, mi történt veled?
Pithlit sápadtan mosolygott. - Rajtaütés a keresztútnál. Helyi útonállók, azt hiszem. Kettőt elintéztem, de még legalább négyet kellett volna...
A zsoldos átkozódott. - Tegnap összefutottam velük. Körülbelül tucatnyian voltak. Meglep, hogy ilyen hamar ismét munkába álltak.
- Az embernek, így vagy úgy, meg kell keresnie a birodalmi tallérjait - rándult össze a másik.
- Ez az utolsó szúrás volt, mielőtt megléptem. Nem hiszem, hogy halálos, de - az istenekre! - fájni, azt tud.
- Akkor gyerünk. Mást is el kell még intéznünk ezen a szép, holdfényes éjjelen, és nekem szükségem van rád. De utána űzünk majd egy kis varázslatot.
Pithlit grimaszolt, miközben a zsoldos talpra állította. - Varázslatot?
- Igen. Visszatérünk a keresztúthoz, és négyből semmit csinálunk.

Mint kiderült, Pithlit sebe hosszú volt és véres, de nem mély. Miután bekötözték, a kis ember legurított a vérveszteség pótlására pár kupa feljavított bort, majd kijelentette: képes lovagolni. Mivel az éjjelre tervezett nehéz munka oroszlánrésze úgyis Thargorra várt, a zsoldos szaván fogta a tolvajt. A hold még mindig kapaszkodott az égen, mikor már maguk mögött hagyták A Draquila Farkát, és otromba vendégeit.
A Silnor-völgy hosszú, keskeny, kanyargós nyiladék a Macskagerinc-hegyekben. Miközben felfelé léptettek a völgyből kivezető, szűk hegyi ösvényen, Thargor azon tűnődött, hogy ugyancsak koplaltathatják azt a macskát, amelyiknek ilyen csontos és bütykös a gerince.
Mintha egy örökkévalóság választotta volna el őket a völgybeli élet zajaitól. Az erdő nyomasztóan sűrű és néma volt: ha nem sütne olyan fényesen a hold, morfondírozott Thargor, úgy érehetnék magukat, akár egy kút fenekén. Rémítőbb helyeken is járt már, de kevés volt olyan vészjóslóan ellenséges, mint a Macskagerinc itteni része.
A hangulat Pithlitet is nyomasztotta. - Nem való ez a fertály egy tolvajnak! Mi kedveljük és használjuk a sötétséget, de csak arra, hogy elrejtsen, mikor fényes dolgok felé közelítünk. És az a jó, ha el is költhetjük az ebül szerzett aranyakat, méghozzá nem csak kövekre és mohára...
Thargor elvigyorodott. - Ha sikerrel járunk, egész kis várost vehetsz magadnak, annyi játékkal és fényességgel, amennyit akarsz!
- Viszont ha nem járunk sikerrel, nyilván azt fogom kívánni, bárcsak a keresztútnál állnék megint, szemben az útonállókkal, vérző horpasszal.
- Nyilván.
Némán ügettek egy darabig, csupán lovaik patkóinak kopogása törte meg a csendet. Az ösvény tekergett, kanyargott, göcsörtös fák és függszintes sziklaszálak között, amelyeken érthetetlen és ijesztő vésetek derengtek elmosódottan a telihold fényében.
- Azt mondják, a Vének éltek erre hajdanán - jegyezte meg Pithlit szándékos nemtörődömséggel.
- Valóban ezt mondják.
- Nagyon régen persze. Irtó régen. Manapság már nem.
Thargor szó nélkül bólintott, miközben titokban mosolygott a tolvaj riadozásán. Dreyra Jahrt és néhány más varázslót kivéve a feketébe öltözött zsoldos ismerte legjobban a Véneket, és a mélység lakói senkit sem rettegtek annyira, mint őt. Ha az ősi fajnak vannak őrszemei errefelé, hát csak mutassák magukat! Ugyanúgy véreznek, mint bármely más lény az ég alatt, még ha lassabban is, és Thargor már légiónyit küldött belőlük a pokol fenekére. Jöjjenek csak! Legkevésbé miattuk fáj a feje ma éjszaka.
- Hallottál valamit? - kérdezte Pithlit. A harcos kemény kézzel megfékezte lovát, Fekete Szélvészt. Valóban volt valami elmosódó hang, távoli sípszó, olyan, mint...
- Zene - morogta. - Talán meglesz a mulatságod, amire az előbb áhítoztál. Pithlit szeme kerekre nyílt.
- Nem akarok találkozni azokkal a zenészekkel.
- Lehet, hogy nem lesz választásod - Thargor felnézett az égre, majd vissza, a keskeny ösvényre. A kísérteties muzsika ismét elhalkult. - Az ösvény a Massanek Katlanba itt keresztezi a miénket, és arra megy tovább.
A tolvaj nagyot nyelt.
- Tudtam, hogy meg fogom bánni, ha veled tartok.
A zsoldos hangtalanul nevetett. - Ha a furulyásaid jelentik a legrosszabb dolgot, amit hallunk, vagy látunk ma éjjel, és megtaláljuk azt a dolgot is, amit keresünk, akkor átkozni fogod magad, hogy egyáltalán tétováztál.
- Ha, kardforgató. Ha.
Thargor jobbra fordította Fekete Szélvészt, és nyomában Pithlittel leügetett a jóformán láthatatlan ösvényen a sűrűbb sötétbe.
Mint hatalmas, sötét dúvad nyújtózott el a holdfényben a Massanek Katlan, a tulajdon magányának béklyójától nyűgözött, baljóslatú völgy. A hegyoldal fái megtorpantak a meredély szélén, mintha nem akarnák megérinteni; a fű, amely a katlanban nőtt, gyér volt és alacsony. A Katlan üres foltja sebként hasított az erdőbe.
Szinte üres, helyesbített Thargor.
Mert a völgy közepén magasodott a ritkás ködbe burkolózó, nagy kőgyűrű, és a gyűrű közepén volt a sírdomb.
Pithlit hátravetett fejjel fülelt.
- Megint elhallgatott a zene. Mi lehet az oka?
- Bele fogsz őrülni, ha továbbra is ezen töröd a fejed. - A zsoldos leszállt Fekete Szélvészről, és egy ágra hurkolta a kantárt. A harci mén máris nyugtalankodott, noha gazdájával sok olyan helyen járt már, ahová más ló nem tette még a lábát. Nem lett volna értelme közelebb vonszolni a középponthoz.
- Abba is bele lehet őrülni, ha ezeken töröm a fejemet. - A tolvaj borzongva meredt a kőszálakra. - A sírgyalázás általában sem túl jó ötlet, de egy hírhedt varázslónő sírját kifosztani kifejezetten őrültség.
Thargor kivonta az Életrablót. A pengébe vésett rúnák kékezüsten ragyogtak a hold hideg fényében.
- Xalisa Thol kedvelt volna téged, tolvaj barátom. Ahogy hallottam, egész istállóra valót tartott a magadfajta apró, jóvágású legényekből. Nem hiszem, hogy megváltozott volna az ízlése pusztán attól, hogy közben elhalálozott.
- Ne tréfálj! - A „Xalisa Thol mátkasága" kifejezéssel a rossz üzletet jelölték: a néhány nap őrjítő kéjt, amelyet évekig tartó ocsmány kínszenvedés követ. A tolvaj szeme összeszűkült. - Akárhogy is, nem én leszek az, aki találkozni fog vele. Nem tudom, meggondoltad-e magad, de én ugyan be nem megyek oda.
Thargor önelégülten elmosolyodott.
- Nem gondoltam meg magam. Csak tréfáltam véled, mert túlságosan sápadtnak tűntél. Bár talán a holdfény teszi. Elhoztad Nantheor Tekercsét?
- Igen. - A tolvaj belekotort a nyeregtáskájába, és előhúzott egy vastag, cserzett bőrtekercset. Thargor sejtette, miféle bőr lehet. - Majdnem fönnakadtam egy vadkanember agyarán, amíg megszereztem. Vigyázz, baja ne essék! Megígérted. Már vevőm is van rá.
- Semmi baja sem lesz ... a tekercsnek - A harcos megmarkolta a tekercset, és próbált nem törődni azzal, hogy a bőr mintha vonaglana a kezében. - Most pedig kövess. Majd vigyázunk arra, hogy ne kerülj veszélybe.
- Akkor nem kerülnék veszélybe, ha mérföldekre lennék ettől az egész hegységtől -, morgolódott Pithlit, de ellenkezés nélkül indult a zsoldos után.
A pára úgy vette körül őket, mint a tolakodó koldusok csapata. Hideg csápokkal nyúlkált a lábuk után. Előttük sötéten komorlott a hatalmas sziklaszálak köre, széles árnyékokat hullatva a holdsütötte ködre.
- Megér bármilyen bűvös tárgy ekkora kockázatot? - morfondírozott halkan a tolvaj. - Mennyit ér Xalisa Thol maszkja neked, aki még csak nem is vagy varázsló?
- Pontosan annyit, mint a varázslónak, aki felbérelt, hogy ellopjam - felelte Thargor. - Ötven gyémántot, birodalmi karátban.
- Ötven! Az istenekre!
- Pontosan. És most hallgass.
Még be sem fejezte a mondatot, amikor a különös muzsika újabb foszlányait sodorta fülükbe a szél: távoli dudák, sípok disszonáns hangját. A tolvaj szeme kidülledt, de tartotta a száját. Átsiettek a két legközelebbi sziklaszál között, ügyet sem vetve a kőbe vésett jelképekre, és megálltak a nagy sírdomb tövében.
A kardforgató egy utolsó pillantást váltott a tolvajjal, ismételten csendre intve társát, majd előre hajolva munkára fogta Életrablót, mint egy közönséges szerszámot. Hamarosan széles darabon eltakarította a tőzeget. Amikor az alatta rejtőző kőfalat kezdte bontogatni, az oszlás és a különös fűszerek szaga csapott ki a résen. Fent a dombon idegesen nyihogtak a lovak. Mikor akkorára tágította a rést, hogy az ő széles válla is keresztülférjen rajta, Thargor intett társának, aki átnyújtotta neki Nantheor összegöngyölt tekercsét. Miután kibontotta és elsuttogta a varázslótól tanult, ám számára semmit sem jelentő igéket, a Tekercsre festett jelek vörösen felizzottak. Ugyanabban a pillanatban tompavörös fény gyúlt a sírkamra belsejében. Miután a belső fény elhalt, és az írás rúnái sem izzottak többé, a zsoldos visszaadta a tekercset Pithlitnek. Tüzet csiholt, és meggyújtotta a magával hozott taplót - nem sok értelme lett volna fáklyát hurcolni magukkal ilyen erős holdfényben - , majd behatolt a lyukon Xalisa Thol sírjába. Amikor utoljára látta a riadt Pithlitet, a tolvaj árnyképként rajzolódott ki a holdsugárban.
A kripta belsejének látványa egyszerre volt csalogató és félelmetes: a kamra átellenes végében furcsa alakú ajtóra hajazó nyílás vezetett a sötétbe. A sírkamra csak előtere volt a jóval nagyobb üregnek. Thargor nem is várt mást. Varázsló megbízójának ősrégi könyve "útvesztőnek" nevezte a helyet, ahová a haldokló Xalisa Thol befalazta magát.
Kis tasakot emelt le övéről, tenyerébe szórta tartalmát. Tűzmagok, mindmegannyi apró fénybogár; ezek jelölik az útját, hogy ne kelljen a föld alatt kóborolnia mindörökké. Thargor a legbátrabb emberek közé tartozott, de a szabad ég alatt akart meghalni. Apja, aki majdnem rabszolgaként robotolta át az életét Borrikar vasbányáiban, egy tárnaomlásban halt meg. Ijesztő, férfiatlan halál.
Ahogy a mennyezetről csüngő nyirkos, fehér gyökerek szövedékében küzdötte előre magát a szemközti ajtónyílásig, valami különös, váratlan jelenségre figyelt föl: a sötét nyílástól jobbra fölcsillant valami. Olyan volt, mint a tompa tűz, mégsem világította meg a kamra földes falát. A villódzás egyre erősödött, és Thargor szeme láttára alakult át szabályos lyukká, amelyből sárga fény áradt. A harcos vicsorogva kapta föl az Életrablót, hátha rontás állja útját, de a penge nem kezdett izzani, ahogy boszorkányságtól szokott, és a sírkamrában sem lehetett érezni mást, mint a nedves föld és a mumifikálódás enyhe bűzét, ami magától értetődő egy sírboltban. Megtorpant, és acélkeményen feszülő izmokkal várta a varázskapun minden bizonnyal hamarosan átlépő démont, vagy varázslót. Miután semmi ilyesmi nem történt, a sugárzó folthoz lépett, és megérintette. Nem volt meleg, csak fénylett. Miután merő óvatosságból még egyszer körbevizslatott a kamrában - elővigyázat nélkül nem élhetett volna túl annyi végzetesnek ígérkező kalandot - , aztán előre hajolva belebámult a ragyogó korongba. És levegő után kapott hitetlenkedésében.
Hosszú percek teltek el, és ő nem mozdult. Még akkor sem mutatott életjelt, mikor Pithlit bedugta a fejét a lyukon, és szólongatni kezdte, először halkan, aztán egyre hangosabban, türelmetlenebbül. A zsoldos úgy állt ott, mint aki átváltozott bőrbe burkolt cseppkővé. - Thargor! - Pithlit már kiabált, ám a társa mintha egyáltalán nem is hallotta volna. - Megint muzsikálnak! - Egy pillanat múlva, még riadtabban: - Valami jön be a kamrába! A sír őre! Thargor!
A zsoldos elszakította tekintetét az aranyló fénytől, és megingott, mint aki mély álomból ébred. Aztán a hűdött iszonyattal bámuló Pithlit szeme láttára szembefordult a közelgővel: egy hajdan bizonyára nagy és neves harcos szikkadtra mumifikálódott tetemével, amely az átellenes ajtóból csoszogott elő. Thargor révült lassúsággal mozgott. Alig kezdte emelni az Életrablót, mikor a páncélos múmia rozsdás csatabárdja már le is sújtott a fejére, és az első nyakcsigolyáig kettéhasította.
Thargor szürke semmiben tapogatózott, fülében még ott csengett Pithlit meghökkent kiáltozása. Ami azt illeti, o maga sem volt kevésbé meghökkenve.
Meghaltam! Meghaltam! Hogy történhetett?
Ez egyszerűen hihetetlen.
Hiszen csak egy kadáver volt! Egy hülye, nyavalyás kadáver! Több ezret megöltem már! Hogy vághatott passzra egy ilyen béna vakarék?
Vadul kereste a választ a szürkeségben, de nem volt megoldás, nem tehetett semmit. A kár túlságosan nagynak bizonyult. Kiszállt a rendszerből, és visszaváltozott Orlando Gardinerré.