Tad Williams: Másvilág; Az arany árnyék városa II. (részlet)

 

Na meg ott van még Noalva. Lehet, hogy több lakosa van, de én egy kicsit vadnak találom.
Paul ámulva csóválta a fejét. Az emberek olyan sok dolgot tudnak - olyan sok minden tudnivaló akad! -, ő pedig az egyetlen megvilágosodott pillanat ellenére, amely a Soombar palotájában érte, szinte semmit sem tud. Egyedül van, nincs otthona, és nem emlékezett, hogy volt-e valaha.
Lehunyta a szemét. A rengeteg csillag a fekete éjszakában mintha csak az ő reménytelen magányát gúnyolná. Nyomorúságában keményen belekapaszkodott a korlátba, és egy pillanatig kísértette a gondolat, hogy átvesse magát rajta, és egyetlen sötét lendülettel megoldja valamennyi problémáját.
De a lány! Ő mondhat nekem valamit! A pillantása, sötét, bánatos pillantása egyfajta menedéket ígért ...
- Gondterheltnek tűnik, öregem - jegyezte meg Bagwalter.
Paul meglepetten nyitotta ki a szemét, és látta, hogy a másik mellette álldogál.
- Csak... csak szeretnék emlékezni.
- Aha. - A professzor ismét azzal a zavarba ejtően éles pillantással meredt rá. - Megsérült a feje. Talán ha megérkezünk a táborba, megengedi nekem, hogy megvizsgáljam. Van némi orvosi gyakorlatom, és egy keveset értek az elmegyógyászathoz is.
- Ha gondolja, hogy az segít. - Paulnak nem nagyon tetszett az ötlet, de nem akart goromba lenni valakivel, aki olyan sokat segített neki.
- Volna néhány kérdés, amelyeket szeretnék föltenni önnek. Ha nem haragszik. Tudja, én voltam... nos be kell vallanom, meglep a maga helyzete. Remélem, nem tart gorombának, de úgy tűnik, ön nem tartozik ide.
Paul fölnézett. Valami bizonytalan, de lerázhatatlan szorongás fogta el.
- Ide? Nem tudom, tartozom-e valahova egyáltalán.
- Nem erre gondoltam. Rosszul fejeztem ki magam.
Mielőtt ismét nekifoghatott volna, egy villanás száguldott el a fejük mellett, majd ezt három további követte. Maguktól fénylő, formátlan tárgyak voltak, amelyek pörögve tartották a lépést a sebes légi hajóval.
- Mik ezek?
- Nem tudom. - Bagwalter megpucolta szemüvegét, visszatette az orrára, azután a fényfoltokat nézte, amelyek görögtek és bukfenceztek a levegőben, mint delfinek egy hajó oldalhullámaiban. - Ilyen lényekkel és jelenségekkel még nem találkoztam a Marson.
- Hohó - bömbölte Brummond a kormány mellől -, valamiféle túlvilági szentjánosbogarak szórakoznak velünk! Hozza ide a puskámat valaki!
- Ó egek - sóhajtott Bagwalter professzor. - Most láthatja, hogy a Tudománynak nehéz dolga van, ha Hurley a környéken tartózkodik.
A különös izzó tárgyak csaknem egy órán át követték a hajót, azután éppen olyan hirtelen és megmagyarázhatatlanul tűntek el, ahogy érkeztek. Mire ez megtörtént, Bagwalter láthatóan megfeledkezett a kérdésekről, amelyeket föl akart tenni. Paul egyáltalán nem bánta.


A hajnal már a látóhatáron parázslott, amikor a hajó végre ereszkedni kezdett. Rég elhagyták az utolsó nagy települést, Paul semmi jelét sem látta emberi életnek a vörös sivatagnak ezen a kopár részén. Gally, aki a férfi ölében aludt, fölébredt, és a korláthoz botorkált.
A légi hajó bedőlt, és a szélmarta dombok hosszú falával párhuzamosan szállt. Lassított, hogy áthaladhasson egy hágón, azután még mérsékeltebb tempóban süllyedni kezdett. Paul először volt képes kivenni a táj részleteit, a tüskés ágú, sárga fákat, a füstgomolyokra emlékeztető, magas, bíborszínű növényeket.
- Nini! - mutatta Gally. - Az már a tábor!
Egy völgy fenekén, egy száraz vízmosás mellett legföljebb féltucatnyi sátor kicsiny köre kuporgott. Egy másik légi hajó is ott volt kikötve mellettük, talán még annál is nagyobb, mint amelyiken tartózkodtak.
- Ez az én Mértékletességem! - bömbölte Brummond a kormány mellől. - Ullamar legjobb hajója!
Egy csapat nimbor, akik a vízmosás közepén ástak, fölpillantottak a légi hajó közeledtére. Egyikük futva indult a sátrak felé.
Brummond szakértőre valló simasággal kormányozta le a légi hajót a Mértékletesség mellé, alig egy embernyi magasságban a talaj fölött állt meg, azután hagyta, hogy a jármű egy pehely könnyedségével ereszkedjen le a földre. Leszökkent a kapitányi hídról, átugrott a palánkon, vörös porfelhőket rúgva rohant a sátrakhoz. Paul, Bagwalter és Gally valamivel lassabban kecmeregtek le a földre.
A nimborok abbahagyták áskálódásukat, és szerszámaikkal kezükben a jövevények köré csoportosultak. Pillantásuk alattomos és sanda volt, és úgy tátották a szájukat, mintha nem kapnának elég levegőt. Nyilvánvalóan kíváncsiak voltak, de úgy látszott, hogy a kíváncsiság inkább unalomból, mint valódi érdeklődésből fakadt. Paul sokkal állatiasabbnak látta őket, mint Klooroo-t és szomszédait a Halász Népből.
- És itt is vannak! - Brummond hangja visszaverődött a bíbor kövekről. Az egyik nagyobb sátorból bukkant elő, egy magas, csinos nőt ölelve, aki ropogós fehér blúzt és hosszú szoknyát viselt. Még trópusi sisakja is divatosnak és sikkesnek látszott. - Ő Joanna, a menyasszonyom - és természetesen Bags lánya. Az egyetlen igazán okos dolog, amit életében csinált.
- Isten hozta a táborunkban! - Joanna rámosolygott Paulra, és kezet rázott vele. Szeme Gallyra villant. - Ó! Ő pedig a kis kölyök. De hisz te egyáltalán nem is vagy olyan kicsi - majdnem felnőtt vagy! Nagyon örülök a szerencsének, fiatalember. Azt hiszem, van némi gyömbérsütemény a kenyeres dobozomban, de azért meg kellene győződnünk róla. - Gally valósággal lángolt, miközben a lány ismét Paul felé fordult. - De legelőször lássuk az ön menyasszonyát, akivel, úgy hallom, borzalmasan bántak Soombar papjai.
Paul nem vette a fáradságot, hogy a "menyasszony" szóval vitatkozzon: ha Joanna valamit eldöntött, ez úgyis hasztalan lett volna.
- Igen. Remélem, hogy Hurley segít lehozni a hajóról.
- Persze, hogy segít. Közben én készítek némi reggeli teát a tornácon - tornácnak hívjuk, noha természetesen csak egy vászontető a sátor mellett, amely lehetővé teszi, hogy elmeneküljünk az égető marsi nap elől. - Ismét rámosolygott, azután előrelépett és megcsókolta Bagwalter professzor arcát. - Még egy szót sem szóltam hozzád, drága apám! Micsoda gonoszság tőlem! Remélem, nem esett benned kár, miközben Hurleyvel a szoknyák után jártatok.


Joanna csaknem ijesztő hatékonysággal működtette a tábort. Néhány perccel érkezésük után elhelyezte a vonari nőt az egyik sátorban egy ágyban, megbizonyosodott róla, hogy mindenkinek jutott víz és hely a mosakodáshoz, azután bemutatta Pault és Gallyt az expedíció két másik tagjának, egy Xaaro nevű taltornak aki térképésznek tűnt, és egy alacsony, kövér embernek, akit Crumleynek hívtak, és a nimbor munkáscsapat vezetője volt. Majd elvezette Gallyt a konyhába, hogy reggelit készítsen neki.
Miután az egyik gond elmúlt a válláról, Paul visszatért a szárnyas nőhöz. Leült a sátor padlójára a matrac mellé és ismét elálmélkodott, hogy milyen mély hatással van rá a nő jelenléte.
Megremegett az asszony szemhéja. Paul mellében is végigfutott a reszketés. A következő pillanatban kinyitotta a szemét. Hosszú ideig kifejezéstelenül bámulta a mennyezetet, azután riadalom jelent meg az arcán, és megpróbált felülni.
- Biztonságban vagy. - Paul közelebb húzódott hozzá, kezét a csuklójára tette, megcsodálta azúrszín bőrének hűvös selymességét. - Megmenekültél a papoktól.
A nő ránézett hatalmas szemével, gyanakodva, mint egy ketrecbe zárt állat.
- Te. Téged láttalak a szigeten.
A hangja ugyanazt a zengő húrt pendítette meg a férfiban, mint minden, ami kapcsolatos volt vele. Paul egy pillanatra megszédült. Ismerte őt - ismerte! Erre nem lehet más magyarázat.
- Igen - felelte, amikor végre lélegzethez jutott. Alig bírt megszólalni. - Igen én is láttalak ott. Ismerlek, de valami történt az emlékezetemmel. Ki vagy? Ismersz engem?
A lány egy hosszú pillanatig csak nézte szótlanul. - Ezt nem tudom megmondani. Van valami benned... - Megcsóválta a fejét, és most először enyhült benne a gyanakvás, a helyét valami bizonytalanabb foglalta el. - Vaala vagyok, a Tizenkét Folyó házból. De hogyan láthattalak téged a szigeti pillanat előtt? Jártál talán Vonarban az otthonomban? Mert én sohasem hagytam el azt a helyet, amíg ki nem választottak Soombar Ajándékának.
- Nem tudom. A fenébe is, semmit nem tudok! - Paul kétségbeesésében a térdére csapott. A hirtelen hangra Vaala megrezzent, és széttárta a szárnyát, amely zizegve ütődött a sátor falának. - Csak annyit tudok, hogy a nevem Paul Jonas. Nem tudom, hol voltam, vagy honnan jövök. Abban reménykedtem, hogy te meg tudod mondani.
A nő ránézett fekete szemével. - Pauljonas. Ez a név idegen a fülemben, de érzek valamit, amikor hallom beszédedet. - Összehajtotta a szárnyait, és visszafeküdt az ágyba. - De megfájdul a fejem a gondolkodástól. Fáradt vagyok.
- Aludj hát. - Kinyújtotta a kezét és megfogta a hűvös csuklót. A nő nem tiltakozott. - Itt maradok veled. Most már legalább biztonságban vagy.
A nő lassan megrázta a fejét, mint egy fáradt gyermek.
- Nem, nem vagyok biztonságban. De nem mondhatom el neked, miért. - Ásított. - Hogy tele vagyunk különös gondolatokkal, Pauljonas! - A sötét szemek lecsukódtak. - Lehetséges... - mondta, és a beszéde akadozni kezdett. - Azt hiszem, emlékszem... egy helyre, ahol sok levél volt, fák és növények. De olyan az egész, mint valami régi álom.
Mindezt Paul Jonas is látta. Felgyorsult az érverése. - Igen?
- Ez minden. Nem tudom, hogy mit jelent. Talán olyan hely, amit akkor láttam, amikor gyermek voltam. Talán akkor ismertük egymást, amikor gyermekek voltunk...
Lélegzete lelassult. Pillanatokon belül ismét elaludt. Paul nem engedte el a kezét, amíg Joanna be nem jött és el nem vonszolta reggelizni.


Éppen visszafelé tartott Vaalához, kezében egy csésze teát és egy tányér vajas fánkot egyensúlyozva, amikor összefutott Bagwalter professzorral.
- Aha, megvan! Reméltem, hogy négyszemközt érem - ez nem tűnik reggeli melletti társalgásnak, ha érti, mire gondolok.
- Mire gondol?
Bagwalter levette a szemüvegét, és idegesen dörgölte a lencséket.