Tad Willams: Másvilág; A Kék Tűz folyója I. (részlet)

 

Azért hagytak itt, hogy meghaljak. Ismét felzokogott, dühösen, tehetetlenül, de lenyelte. Attól félt, hogy a zokogástól térdre esik. Nem tudta, hogy még egyszer föl bírna-e tápászkodni.
Valami hosszú és sötét hevert a hóban a lába előtt. Ettől eszébe jutottak Messzire Futó szavai. Madárfogó lándzsája. Rámeredt, de pillanatnyilag csak olyasminek látta, amire rá lehet támaszkodni. Összehúzta magán az irhákat - miféle halálos ítéletet mondtak ki rá, ha meghagyták a ruháját? -, azután óvatosan lehajolt. Csaknem elesett, de összeszedte magát, és nekilátott a körülményes műveletnek, hogy fölemelje a lándzsát, mert a lába azzal fenyegette, hogy felmondja a szolgálatot, a feje meg azzal, hogy felrobban. Végül sikerült megmarkolnia a fegyvert. Rátámaszkodott, fölegyenesedett.
Ismét fújni kezdett a szél. Szúrt és mart.
Hova menjek? Egy pillanatig arra gondolt, hogy követi a többiek lábnyomát vissza a barlangba. Ha nem tudja rábeszélni őket, hogy engedjék be, akkor talán lophat a tüzükből, ahogy abban a történetben csinálták, amelyet Sötét Hold mesélt. Noha úgy érezte magát, mintha vér és törött cserepek volnának a fejében, mégis tudta, hogy ez bolondság.
Akkor hát merre menjen? A válasz: menedékbe. Valamilyen helyet kell találnia, ahol a szél nem érheti el. Azután kivárhatja, amíg melegebb lesz.
Amíg melegebb lesz. Ez olyan viccesnek tűnt, hogy nevetni próbált, de csak ziháló köhögésre futotta. Na és az meddig tart? Egyáltalán meddig tartott a jégkorszak?
Elindult lefelé a hegyoldalon, minden lépés a mély hóban egy-egy kicsiny, kimerítő csata volt egy háborúban, amelynek a megnyerésében nem reménykedett.

A hold a fák vonala fölé kapaszkodott. Kerekdeden, kövéren lebegett Paul előtt, mint az ég ura. Paul nem foglalkozott vele, mihez kezdene egy holdtalan éjszakán. El sem tudta képzelni. Még a holdfényben sem mindig látta meg idejében az álnok, mély lyukakat az ezüstös hóban ahhoz, hogy kikerülhesse őket, és ahányszor belepottyant egy ilyen gödörbe, minden alkalommal tovább tartott a kikapaszkodás. Vastag irhát viselt, szőrrel befelé, de a lába mégis annyira fázott, hogy egy idő után jó ujjnyival boka fölött már nem is érezte. Nem kellett egyetemi tanulmányokat végezni, hogy rájöjjön, miszerint ez bizony nem jó jel.
Hó, gondolta, miközben a csípőig érő csapadékban bukdácsolt. Túl sok a hó. Ez és ehhez hasonló őrjítően nyilvánvaló gondolatok voltak a társai a legutóbbi órában. Erő kellett ahhoz, hogy előzze őket, hogy ébren maradjon, és nem sok tartalék ereje maradt.
Hó - hófehér, hóesés, hófúvás. Fölemelte az egyik lábát - nem egészen tudta, melyiket -, azután letette, áttörve a jeges kérget. A szél marta az arcát, ahol nem takarta az irha. Hófúvás.
Az egész világ egy merő hófúvás. Az ő sodródó élete sem kivétel. Átsodródott az iskolán a munkájába a Tate Galériánál, ugyanazokat a fáradt vicceket sütötte el a nőegylet estélyein. Egyszer hitte úgy, hogy valakivé válik, olyan személlyé, aki számít. Gyermekkorában öntudatlanul ezzel a gondolattal viaskodott; nem bírta elképzelni, hogy egyszer majd mit fog csinálni, és milyen lesz. Most, mintha csak a Nyámnyilák Istene figyelt volna föl a tétovaságára, és mért volna rá a vétkéhez illő büntetést, időben és térben kell sodródnia, mint valakinek, aki zárás után eltévedt egy végtelen múzeumban.
Igen, pontosan ez történt: sodródott. Még itt, ezen a hideg, primitív helyen, ahol visszatért az emlékezete - legalábbis egy jó darabja -, még itt is hagyja, hogy mások szabjanak neki irányt. A Nép kihúzta a folyóból, mert saját maga nem tudott szabadulni, és úgy döntöttek, hogy ő... hogy is mondta Messzire Futó?...egy ember a Halottak Földjéről. Ő pedig engedett, miközben eltelt ugyanazzal a fölösleges önsajnálattal, mint aki előtt egy aktatáskát raknak a metró utolsó szabad ülésére, és neki állnia kell.
Folyószellem, így hívták. Sokkal inkább igazuk volt, mint gondolták. Amióta ez az őrült út elkezdődött, tényleg úgy hányódik, mint egy gyökértelen szellem. Akárhová került is, a folyó sodorta egyik helyről a másikra, a folyó, amely mintha mindig ugyanaz a folyó lenne, tökéletes metaforája céltalan életének, újra és újra ugyanaz a folyó...
Hirtelen emlék hasított keresztül tévelygő gondolatain: "A folyó mentén fognak keresni." Valaki ezt mondta. Álom volt, egyike különös álmainak? Nem, ez az arany ékszer hangja - álmában éneklő hárfa volt, de a jégkorszakban ékszerként beszélt hozzá. "A folyó mentén fognak keresni", mondta. Tehát igaz: a folyó jelent valamit. Talán ezért nem tud elmenekülni tőle.
Paul megállt. A kín és a zűrzavar közepette valami más hasított bele: nem emlék, hanem gondolat. Olyan fájdalmas világossággal töltötte el, amely mellett egy pillanatra elhomályosult minden. Sodródott, de többé nem fog. Ha nem akar örökké lebegni és bukdácsolni, mint levél a szélben, akkor neki kell irányítania az eseményeket.
A folyó az, amelyen egyik helyről a másikra jutok. Ezt bizonyosan tudta, noha eddig eszébe sem jutott. Tükörország, a Mars, ez itt - minden alkalommal a folyóról jöttem. Így hát, ha belegondolok...
Ha belegondol, van már iránya. Ha megtalálja a folyót, akkor a dolgok megváltoznak, ő pedig közelebb jut a megértéshez.
Megpróbált emlékezni, hogy a Nép vadászai merre mentek, igyekezett értelmezni a hold állását, de hát sohasem tanult effélét előző életében, és még a próbálkozást is csalásnak érezte. Azt azonban tudta, hogy a víz megtalálja a legalacsonyabb helyeket. Tovább törtetett lefelé a hegyoldalon. Nem sodródott többé.

Fölötte a hold megtette útjának java részét a fekete tereken át, de még nem járt elég messze ahhoz, hogy hajnalt ígérjen. Most már minden lépés kínszenvedés volt, azzal hajtotta magát, hogy olyasmiket ígért a testének, amikben maga sem hitt. Az jelentette az egyetlen könnyebbséget, hogy túljutott a lejtő legmeredekebb szakaszán; miután keresztülbotladozott a sűrű lombú, behavazott fák között, a talaj csaknem sík lett.
Ilyen feltételek mellett azonban még ennyire enyhe lejtőn is nehezen haladt. Megállt, a lándzsára támaszkodott, és hálát adott Madárfogónak, hogy beledöfte, így tabuvá tette kifolyó vére. Azután az jutott eszébe, hogy csakugyan ez történt-e? Nem ölték meg, felöltöztették, lándzsát kapott, úgy tették ki a hóba, mindezt annak következtében, hogy Messzire Futónak és Sötét Holdnak sajátos elképzelései vannak a veszedelmességről. Ezek ketten a maguk módján talán igyekeztek adni neki egy esélyt.
Semmi értelme elpocsékolni. Mélyet lélegzett, és tovább sántikált.
Különös, hogy az életét két neandervölgyinek köszönheti, akik kortársai lehettek az ő elképzelhetetlenül régi őseinek. Még különösebb, hogy ez a nép - a Nép - egész normálisan élte az életét, amíg ő közéjük nem botlott. Kik voltak valójában? Hol lehetnek?
Még mindig ezen töprengett, amikor megfordult a szél, és a halál szaga végigsöpört a hegyoldalon.
Paul bőre megfeszült a félelem hirtelen támadásától, haja égnek állt. A rothadó húson kívül más is volt a szagkeverékben, állati pézsma, vizelet, ürülék és vér. Maga volt a kétségbeesés. Az út vége. Megfordult, hogy hátranézzen, és ekkor a hegyoldalban egy sötét árny hirtelen megdermedt, így Paul fél pillanatig azt gondolta, hogy a feketeségben rosszul látó szeme csalta meg, és az árny csupán egy szikla. De aztán egy másik árnyék mozdult meg magasabban a lejtőn; ahogy elfordította a fejét, és az orra szimatolva követte a forduló szelet, amely új szagokat hordozott, Paul látta, ahogy a holdfényben megvillan egy pár zöldessárga szem.
A szél erősödött, a borzalmas bűz töményebb lett. Paul minden izma megfeszült, ahogy a kisagya kiadta a legprimitívebb riadóparancsot. Még a fokozódó pánik szorításában is tudta, hogy nem tanácsos futni. Újabb nehézkes, négylábú árny indult ferdén lefelé a hegyoldalon. Ha még nem támadták meg ezek a névtelen fenevadak, ez csupán azért volt, mert abban sem voltak biztosak, miféle lény, abban sem, hogy mennyire lehet veszélyes. De ha menekülni kezd...Még Paul, aki a legtöbb el?városi srácnál is kevesebb vadállatot látott, bizonyosan érezte, hogy ez egyetemes jelzés, amely szerint a vacsora tálalva van.
Megfordult, óvatosan lépett egyet, majd még egyet. Életének legnagyobb hőstette volt, hogy folytatta útját abban a tudatban, hogy mögötte jönnek, és egyre közelednek azok a hatalmas, sötét árnyak. Bolond vágyat érzett, hogy fütyörésszen, mint valami rajzfilm szereplője, aki bátorságát bizonyítja. Jobban is szeretett volna rajzfilmben lenni, olyan irreális figuraként, amely túléli a legszörnyűbb sebeket, és visszanyeri régi formáját, készen állva egy újabb kalandra.
A szél ismét fordult, az arcába fújt, és Paul úgy képzelte, hogy helyeslő morgásokat hall a hegyoldalról, ahol ezek a lények ismét szagot fogtak. Csak az az egy esélye maradt, hogy talál egy helyet, ahol védekezhet - egy barlangot, egy sziklaszálat, egy magas fát, amelyre fölmászhat. Nem csoda, hogy a Nép a hegyoldal üregeiben táborozik. Ő, ha szabadságra ment, napfényes tengerpartokra járt, alkalmanként eljutott a skót felföldre, vagy kirándult Cotswoldsba, de sohasem értette meg igazán a Külvilág szörnyű, tehetetlen magányosságát. Most azonban annyira kívül van a világon, amennyire csak el lehet képzelni.
A hó itt nem volt olyan mély, és noha Paul kicsit gyorsabban tudott lépkedni, a terep még álnokabb lett, mintha jég lenne a hó alatt. Paul némán káromkodott, de továbbment. Nem engedhette meg magának, hogy elcsússzék. A mögötte közeledő lények szempontjából az Elesés kétségtelenül ugyanazt jelenti, mint az Elfutás.
Látóterének jobb szélén megmozdult valami. Olyan óvatosan, ahogy tudta, elfordította a fejét, hogy lássa, mi az. Az árnyék a hómezőn követte, nem volt messzebb egy jó kőhajításnyinál. Bozontos feje és háta kutyára emlékeztetett, de a teste valahogy torz volt. Apró párafelhőket fújt.
A talaj csaknem vízszintes lett, de még a csökött fák is megritkultak. Semmit sem látott, csak alaktalan fehérséget - se szikla, se menedék. Hátranézett, azon töprengve, hogy ha megtenne egy félkört, visszajuthatna-e a hegyoldalra, vagy legalább egy sziklához, amely mellett korábban haladt el, de a lejtőn egymást keresztezve közeledő árnyak egy szempillantás alatt szertefoszlatták ezt a gondolatot. Három főből állt a furcsa alakú lények falkája.
Hiba volt hátranézni, miközben előre ment. Megbotlott, azután elcsúszott. Egy borzalmas pillanatig azt hitte, hogy el fog esni, de Madárfogó lándzsájának nyelére támaszkodva félig-meddig állva tudott maradni, noha egyik térdét beverte a meglepően kemény talajba. Borzalmasan fájt volna, ha nem dermednek meg a lábai; így hát nem érzett semmit, csak a térde lett még gyöngébb. A három árnyék, amely most még közelebb ért, megállt, és figyelte vergődését, szemük sápadt ékkőként lebegett a sötétben, felvillanva, vagy elhalványodva a lélegzetvételek párafelhőiben.
Még a kezével is nehezen talált kapaszkodót a porhó alatti síkos talajon. Miközben nehézkesen föltápászkodott, rádöbbent, hogy jég, egy egész jégmező az, amin elesett. Először felháborodott az újabb méltatlanságon, de aztán mindent elsöpört a váratlan remény.
A folyó...?
A három árny közül a legközelebbi, mintha megérezte volna a bátorság csekély föllobbanását, és gyorsan ki is akarta volna oltani, hirtelen rárontott, könnyedén megtéve a kettejüket elválasztó távot. Sokkal gyorsabban mozgott, mint Paul várta, és alig pár tucat méterre lehetett, amikor Paul észbe kapott, és fölemelte a lándzsát.
- Hé! Mész vissza! - Szabad kezével vadul hadonászott, azután a sötét árny felé döfött a lándzsával, remélve, hogy a lény nem ismerte föl az ő éles hangjában a kendőzetlen rettegést.
A fenevad megállt, de nem hátrált. Lehajtott fejjel figyelte a férfit, mély, lüktető morgása megreszkettette a levegőt kettejük között. Paul ekkor döbbent rá, mi baj ezekkel a lényekkel, és a felismerés felért egy ütéssel. Ez itt valamiféle hiéna, de sokkal-sokkal hatalmasabb - a marja olyan magas, mint egy kis lóé. Széles, vastag csontú teste volt. A gőzölgő állkapcsok akkorának tűntek, hogy befért volna közéjük a férfi felsőteste.
A fenevad ismét felmordult, és Paul még a csontjai velejében is érezte a zúgó morajt. Ettől a hangtól megroggyant a térde, küszködnie kellett, hogy állva maradjon. A szél ismét odasodorta hozzá a rothadó hús és a pézsma szagát. A szíve, amely máris túl gyorsan vert, lefelé kezdett száguldani egy domboldalon, amelyen bármelyik pillanatban végzetesen felbukhat.
Barlangi hiéna, ugrott be a név. Valamilyen irattárban látta, vagy egy természettudományos kiállításon - mintha számítana, hogyan hívnak egy ilyen borzalmas szörnyet. Barlangi hiéna, a jégkorszak síkságainak cserkelője, egy négy lábon járó gyilkoló gépezet, amelyet senki emberfia nem látott ötszáz évszázad óta.
Paul reszket ő lábbal hátrált egy lépést. A hiéna ugyanannyival lépett előre, a fejét még mindig lehajtotta, a szeme zölden izzott, mint a lidércfény. Két társa lekocogott a hegyoldalról, és a bérgyilkosok közömbös lassúságával legyező irányban közeledtek. Paul fölemelte a lándzsáját és ismét meglengette. Kiáltani akart, de nem volt képes hangot kiadni, csak fuldokolva károgott.
A folyó!, gondolta eszeveszetten. A folyón vagyok! De mire megy most vele? Fogalma sem volt róla, hogyan használhatja föl utazásához, hogy egyik helyről eljusson a másikra, és azt is tudta, hogy annyi esélye van lehagyni ezeket a szörnyeket, mint megnyergelni valamelyiket, és indulni vele Ascotba.
A legközelebbi hiéna ismét felmordult, azután meglódult. Miközben lassú ügetésben közeledett, a férfi térdre esett, és legjobb igyekezete szerint próbálta megtámasztani a lándzsanyelet a síkos talajon. Az üget? lény felgyorsult, kevésbé, mint a normális hiénák, viszont sebesebben mozgott a hóban, mint Paul.
Talán nem vette észre a lándzsát a rongyok előtt, vagy nem tudta, mi az. Száját akkorára tátotta, hogy még oda sem ért Paulhoz, de azt máris megcsapta a tűzforró lehelet; így szaladt bele a lándzsahegybe, akkora lendülettel, hogy csaknem kitépte a férfi karját. Paul felhördült a kíntól, és annyira szorította a lándzsanyelet, hogy érezte, amint a penge keresztülvág az izmokon és porcogókon. A lény felüvöltött fájdalmában, és feléje rontott. A férfi oldalra repült, mintha egy autó ütötte volna el, az elszáguldó hiéna csaknem kitépte markából a lándzsát. Paul kínzóan hosszú távot tett meg hason csúszva a jégen, miel?tt a lándzsanyél kiszabadult volna az állat húsából.
Egy másodpercig hűdötten hevert, igyekezett tisztázni, melyik a karja és melyik a lába. Pisztolylövésszer? csattanást hallott, egy eszelős pillanatig arra gondolt, hogy egy vadász jött el, és egy nagy puskával megmenti, akár a Péter és a farkasban. Azután fölemelte a fejét, és látta, hogy a sebesült hiéna hirtelen belecsúszik egy fekete lyukba a fehérség közepén.
Mögötte morgás hallatszott. A másik két fenevad feléje ügetett vaskos, izmos lábán. Paul támolyogva fölállt, csúszkált, botladozott, és reménytelen kétségbeeséssel a feje fölé emelte a lándzsát, hogy feléjük hajítsa. Újabb robbanásszerű hang hallatszott, majd még egy, a lába alatt sugár irányban girbe-gurba vonalak jelentek meg a földön, egy pillanatig úgy festett, mintha egy pókháló közepén állna. A jég megremegett, engedett. Még volt egy másodperce, hogy megkérdezze magától, miért látszik az egyik lába rövidebbnek, és ugyanakkor érzi hidegebbnek - vagy talán forróbbnak; ezt nehéz volt eldönteni -, azután a jég összeomlott alatta, és az éhes, fekete víz beszippantotta.