Anne Rice: Memnoch a Sátán (részlet)

 

A félelem időnként figyelmeztetés. Olyan, mintha valaki a vállunkra tenné a kezét, és azt mondaná: ne menj tovább.

Mikor beléptünk a lakásba, ezt éreztem néhány másodpercig. Pánikot. Ne menj tovább.

De hát túl kevély voltam, hogy mutassam, David pedig olyan kíváncsi, hogy elém vágott a folyosón. Hozzám hasonlóan ő is bizonnyal érzékelte, hogy nincs élet a lakásban. A friss halál szagát ugyanolyan jól érezte, mint én. Neki talán nem is ártott annyira, mert nem ő ölte meg.

Roger! Képzeletemben hirtelen eggyé olvadt az összemarcangolt hulla, és Roger, a szellem. Olyan volt, mintha mellbe rúgtak volna.

Míg én toporogtam, David meg sem állt a nappali szobáig. Megnézte magának a nagy, fehér márvány angyalt, a szenteltvíztartó kagylóhéjával, és közben azon gondolkozott, hogy mire emlékezteti a gránitszobor. Blake-re. William Blake tudta. Ő látott angyalokat meg ördögöket, és helyesen mérte föl az arányaikat. Beszélgethettünk volna Rogerrel Blake-ről…

De annak vége. Most itt vagyok a folyosón.

És hogy most el kell indulnom, tennem kell egyik lábamat a másik elé, amíg meg nem érkezem a nappaliba, és rá kell néznem arra a gránitszoborra, ez a gondolat váratlanul többnek tűnt annál, mint amennyit elviselhettem.

- Nincs itt – mondta David. Tényt közölt, nem a gondolataimban olvasott. Tizenöt méterrel odébb állt a nappaliban, a halogén pontlámpák fényének peremén, és engem nézett. – Ebben a szobában nincsen fekete gránitszobor – ismételte.

Sóhajtottam.

- A pokolra fogok menni – suttogtam.

Halandó szem nem érzékelhette volna David elmosódott képét, ám én tisztán láttam az ablakokon beszüremlő piszkos derengés hátterére rajzolódó magas atlétaalakot. Ruhájának rézgombjai csillámlottak a halogénlámpák fényében.

- Vér?

- Igen, vér és a szemüveged. A lila szemüveged. Csinos bizonyíték.

- Mire?!

Ostobaság volt tőlem, hogy a hátsó ajtónál álltam, onnan beszéltem át a lakás túlsó végébe. Végigbaktattam a folyosón, olyan vidáman, mint aki megy találkozóra a nyaktilóval, és beléptem a nappaliba.

A szobornak hűlt helye volt. Egyáltalán hogy férhetett el ebben a zsúfolt rendetlenségben? Szentek szobrai gipszből. Szentképek, némelyik olyan régi és törékeny, hogy be kellett üvegezni. Tegnap este nem is tűnt fel, milyen sok van. Elborították a falakat, sziporkáztak a halogénlámpák világánál.

- Hihetetlen! – súgta David.

- Tudtam, hogy tetszeni fog – állapítottam meg siralmasan. Nekem is tetszett volna, ha nem vagyok ennyire magamon kívül.

David a tárgyakat tanulmányozta, tekintete ide-oda járt a képek és a szobrok között.

- Döbbenetes műtárgyak! Ez egy… egy páratlan gyűjtemény! Tudod, mik ezek?

- Hát igen, többé-kevésbé – mondtam. – Nem vagyok én művészetileg analfabéta.

- Azt a sorozatot kérdezem a falon – mutatta a legtörékenyebb képeket.

- Nem mondhatnám.

- Veronika kendője – magyarázta David. – Korai másolatai a híres mandilionnak – magának a kendőnek – amelynek állítólag több száz éve nyoma veszett, talán a negyedik keresztes hadjárat alatt. Az ott egy orosz ikon. Hibátlan. Ez olasz. És nézd csak itt, a padló szintjén! A stációk!

- Ez volt a mániája, hogy ereklyéket hajtott fel Dorának. Bár ő maga is szerette őket. Azt az orosz Veronikát tegnap este hozta New Yorkba Dorának. Össze is vesztek, de a lány akkor sem volt hajlandó elfogadni.

Gyönyörű kép volt. Hogy igyekezett szabatosan leírni Dorának! Úgy éreztem. Mintha ifjúkorom óta ismertem volna Rogert, és megbeszélte volna velem a kincseit. Elismerésének, szövevényes gondolatainak hártyáját éreztem minden felületen.

A stációk. Persze ismertem a rítust, melyik katolikus gyerek nem ismeri? Végigjártuk az elsötétített templomban a Golgotára vezető utat, a Passió tizennégy stációját, mindegyiknél térdet hajtottunk, elmondtuk a megfelelő imát. Vagy pedig a pap és a ministránsok végezték el a Keresztjárást, miközben a gyülekezet velük mondta stációnként a meditációt Krisztus szenvedéseiről. A hatodik stációnál tűnik fel Veronika a kendőjével?

David ment tárgyról tárgyra.

- Nézd ezt a feszületet, igazi korai munka! Ebből lenne csak szenzáció!

- Miért, a többiről nem mondhatod el ugyanezt?

- Ó, igen, de most nem Doráról és a vallásáról beszélek, mindössze arról, hogy ezek valami mesés műalkotások! Igazad van, ezt nem bízhatjuk a véletlenre, képtelenség. Ezt a kicsi szobrot nézd. Kilencedik századi, kelta, hihetetlenül értékes. Ez pedig alighanem a Kremlből került ide!

Megállt, és lenyűgözve bámulta a Madonnát a Gyermekkel. Erősen stilizált ábrázolás volt, az ikonfestők szokása szerint, ugyanakkor meghatóan bensőséges, mert az anyjához simuló gyermek Jézusnak lecsúszott az egyik szandálja. Angyalok szálldostak körülötte az eljövendő kínszenvedés miniatűr eszközeivel. Az Anya gyöngéden előrehajtotta a fejét, a két glória egybeolvadt. A Gyermek az Anya oltalmazó karjaiba menekült a jövő elől.

- Ugye, ismered az ikon alapelvét? – kérdezte David.

- Olyan kép, amelyet Isten sugall.

- Nem emberi kéz készítette – mondta David. – Maga Isten örökítette meg a hordozó anyagon.

- Úgy, ahogyan Jézus arca megjelent Veronika kendőjén?

- Pontosan. Minden ikont Isten alkotott. Kinyilatkoztatás anyagi formában. Időnként úgyis létre lehetett hozni új ikont, hogy egyszerűen rányomtak egy vásznat az eredetire, és megtörtént a mágikus átvitel.

- Értem. Egyiket sem festették.

- Ahogy mondod. Nézd, ez itt, ebben az ékköves foglalatban, Krisztus keresztfájának egy darabja, és ez a könyv… Uramisten, ez nem lehetséges… hiszen ez az a híres hóráskönyv, amelyről azt hitték, hogy ott veszett Berlinben a második világháború alatt! 

- David, halasszuk későbbre ezt a rajongó leltározást, oké? Most azt döntsük el, hogy mit fogunk tenni? – Már nem féltem annyira, bár a tekintetem mindegyre visszatért ahhoz a ponthoz, ahol a gránit ördög állt.

Maga a Sátán volt! Tudom! Gyorsan csinálnunk kell valamit, különben elfog a reszketés!

- Hogyan helyezzük ezt biztonságba, és hol? – kérdezte David. – Gyere, nézzük meg a szekrényeket és a feljegyzéseket, csináljunk rendet, keressük meg Wynken de Wilde könyveit! Csináljunk valamilyen tervet!

- Arra ne is gondolj, hogy ebbe bevond a régi halandó szövetségeseidet! – mondtam hirtelen támadt gyanakvással, és elismerem, bárdolatlanul.

- A Talamascára gondolsz? – Felnézett rám a drága hóráskönyvből, amelynek olyan törékeny volt a borítója, akár a rétestészta.

- Itt minden Doráé – figyelmeztettem. – Neki kell megmentenünk a hagyatékot. Wynken pedig az enyém, ha Dora semmiképpen sem akarja.

- Hát persze, tudom én ezt! – mondta. – Az Ég áldjon meg, Lestat, csak nem képzeled, hogy én még tartom a kapcsolatot a Talamascával? Megbízhatók, de én semmiféle kapcsolatot nem óhajtok a régi halandó szövetségeseimmel, ahogyan te nevezted őket. Soha többé. Nem szeretném, ha aktájuk lenne rólam a levéltárban, ellentétben veled, aki ezt szó szerint kikövetelted magadnak. „Lestat, a vámpír!” Rám csak úgy emlékezzenek, mint rendfőnökükre, aki megvénült, és meghalt. Na, gyere.

Egy kis viszolygás volt a hangjában. És bánat. Eszembe jutott barátjának, Aaron Lightnernek a halála. Davidnek az volt az utolsó csepp a pohárban, ami végleg elidegenítette a rendtől. Valamilyen homály vette körül Lightner halálát, de én sose tudtam meg, mi volt az.

Az iratszekrény a nappalival szomszédos szobában volt, több dobozra való feljegyzéssel együtt. Nyomban megtaláltam a pénzügyi papírokat, és nekiláttam átolvasni őket. David vállalta a többit.

Mivel nekem is hatalmas vagyonom van, nem ismeretlenek előttem a hivatalos okmányok és a nemzetközi bankok trükkjei. Igen, Dora öröksége megtámadhatatlan és hozzáférhetetlen azok számára, akik bosszút akarnak állni a bűnös Rogeren. Minden okmány Theodora Flynn nevére szólt. Ezek szerint így hívják törvényesen, és Roger ezt az álnevet használta, mikor megnősült.

Olyan sokféle papír volt, hogy nem tudtam felbecsülni a teljes értéket, csak annyit láttam, hogy évek hosszú során gyűltek össze. Meg annyit, hogy Dora, ha akarná, keresztes hadjáratot indíthatna, hogy visszavegye a törököktől Konstantinápolyt... Pontosan meg tudtam volna nevezni azt a két évvel korábbi napot, amelytől kezdve Dora nem volt hajlandó anyagi támogatást elfogadni az általa ismert két alapítványtól. Ami a többit illeti, nem is tudom, volt-e fogalma a nagyságukról!

A pénznél a legfontosabb a mennyiség. A fantázia és a mennyiség. Ha kettő közül bármelyik hiányzik, nem hozhatunk erkölcsi döntéseket, én legalábbis mindig így gondoltam. Lehet, hogy alantasan hangzik, de gondoljanak csak bele! Akinek pénze van, annak hatalmában áll etetni az éheseket, felöltöztetni a nélkülözőket. De ezzel tisztában kell lenni. Dorának rengeteg alapítványa volt, és egy külön alapítványa arra, amely az adókat fizette a többi alapítvány után.

Egy pillanatra elszomorodtam. Mennyire akartam segíteni az én drága Gretchenemnek, Marguerite nővérnek, erre a puszta látásom tönkre tett mindent. Kivonultam Gretchen életéből, és az a rengeteg arany ott van továbbra is a páncélszekrényekben. Nem mindig így alakul? Én nem vagyok szent, nem táplálom az éhezőket.

De hogy Dora…! Most hasított belém, hogy hiszen ő ezen túl az én lányom! Az én szentem, úgy, ahogy ezelőtt Rogeré volt. Lett neki egy másik gazdag apja. Itt vagyok neki én!

- Mi az? – szólt oda David aggodalmasan a doboz mellől, amelyben most nézte át a papírokat. – Megint láttad a kísértetet?

Egy darabig megint a hidegrázás kerülgetett, de legyőztem. Nem szóltam, de annál tisztábban láttam.

Vigyázz Dorára! Hát persze hogy vigyázni fogok rá, és majd rábeszélem valamilyen módon, hogy mindent fogadjon el. Roger talán nem ismerte a megfelelő érveket. És Roger most már vértanú. Igen, utoljára látta helyesen. Az életével váltotta meg a kincseit. Talán ha meggyőzően érvelek…

Kizökkentem a gondolatmenetből. Itt volt a tizenkét könyv. Vékony műanyag fóliába burkoltan sorakoztak a kartotékszekrény melletti, apró íróasztal felső polcán. Tudtam, mik azok! Tudtam! Azonkívül Roger fel is címkézte őket, mindegyiken volt egy kis fehér öntapadó, és azon az ő keresetten cikornyás betűi: „W d W”.

- Nézd! – David felállt a térdelésből, és leporolta a nadrágját. – Csupa egyszerű hivatalos papír a vásárlásokról. Itt minden tiszta, vagy tisztára mosott. Átvételi elismervények, hitelesítések tucatjai. Javaslom, hogy máris vigyük innen az egészet. 

- Igen, de hogyan, és hova?

- Gondolkozz. Mi a legbiztonságosabb hely? Semmi esetre sem a New Orleans-i lakásod. Ilyen városban, mint New York, nem vitethetjük őket raktárba.

- Igazad van. A parkon túl van lakosztályom egy kis szállodában, de…

- Igen, emlékszem, odáig követett a Testtolvaj. Csak nem azt akarod mondani, hogy nem változtattad meg a címet?

- Nem érdekes, oda úgyse férne be ez.

- Viszont az Olimpiai Torony nagy lakásába már igen – mondta David.

- Komolyan beszélsz? – kérdeztem.

- De mennyire hogy komolyan. Mi lehetne biztonságosabb? Akkor most lássunk munkához. Ebbe nem vonhatunk be halandókat. Az egész robot ránk vár.

- Huh! – mondtam utálattal. – Úgy érted, csomagoljuk be, és vigyük?

- Igen! – nevetett David. – Hercules is végzett ilyen munkákat, az angyalok is. Mit gondolsz, mit érezhetett Mikáel, mikor házról házra kellett járnia Egyiptomban, és mindenütt le kellett ölnie az elsőszülöttet? Ejnye már, te nem tudod, milyen szépen ki lehet párnázni ezeket a tárgyakat a korszerű műanyagokkal. Én azt mondom, vigyük át magunk. Egész jó kis kaland lesz! Mehetünk a háztetők felett!

- Nincs idegesítőbb egy vámpírfióka energiájánál – jegyeztem meg fáradtan, pedig tudtam, hogy igaza van. A mi erőnket össze sem lehet hasonlítani egy halandó segítőével. Talán egyetlen éjszaka alatt végezhetünk a dologgal.

Micsoda éjszaka volt!

Így visszanézve leszögezhetem, hogy a munka a legjobb ellenszer a szorongás és mindenféle nyavalya ellen. Aki dolgozik, nem fél attól, hogy bármelyik percben torkon ragadhatja a Sátán, és már viszi is le magával a tüzes gyehennába!

Szereztünk hatalmas adag szigetelőanyagot, olyat, amely buborékokba zárt levegőtől hólyagos, és ennek ölelésében valóban biztonságban tudhattuk a leglégiesebb ereklyét. Elhoztam a hivatalos papírokat és Wynken könyveit, minden kötetet ellenőrizve, hogy az-e, aminek gondolom, aztán nekiestünk a nehezének.

Az apróbb tárgyakat zsákokban vittük, a háztetők felett, ahogy David javasolta. A halandók észre se vették a két fekete alakot, amelyek úgy szálltak a magasban, mint a Szabbatra tartó boszorkányok.

A nagyobb tárgyak fokozott elővigyázatosságot igényeltek. Karjainkba ölelve kellett vinnünk őket, egyszerre csak egyet. Szándékosan mellőztem a nagy, fehérmárvány angyalt, David viszont szerette, egyfolytában beszélt hozzá, amíg meg nem érkeztünk a célhoz, ahol mindent becsempésztünk a szobáinkba, stílusosan az áruszállító lépcsőn menve, szigorúan halandó tempóban, mint két úriember, akik most szépítik előírásosan becsomagolt szépségekkel az új kéglit.

Kísérteties műanyag leplekbe bónyált tárgyak őserdeje lett a Szent Patrik fölött a tiszta, szőnyeges szobákból; voltak, amelyek kínosan emlékeztettek múmiákra, vagy csekélyebb műgonddal bebalzsamozott holttestekre. Úgy rémlik, a szenteltvizet tartó, fehérmárvány angyal volt a legnagyobb. Wynken becsomagolt könyvei a keleti ebédlőasztalra kerültek. Eddig nem nézhettem meg alaposabban őket, de most nem is volt rá idő.

Lerogytam az utcára néző szoba egyik székébe, és fújtam mérgemben, hogy ilyen alantas munkára kényszerültem. Viszont David el volt ragadtatva.

- Ez már tökéletesen biztonságos! – állapította meg lelkesen. Ifjú férfitestén átizzott a lelkes értelem. Néha egyszerre láttam benne a kettőt: az idős Davidet és a szédületes angol-hindu fiatal félvért. Ám többnyire csak a zord tökélyt érzékeltem, és azt, hogy ez a legerősebb gyermekem, akit valaha is alkottam. 

Ezt nemcsak a véremnek, vagy a teremtését megelőző viszontagságaimnak és hányattatásaimnak köszönhette. Több vért adtam neki, mint bármelyik testvérének. Az életemet kockáztattam, de megérte.

Ültem fülig porosan, és gyönyörködtem benne. Imádtam a munkámat.

Hirtelen rájöttem, hogy mindennel végeztünk. Az összegöngyölt szőnyegeket hoztuk át utoljára. Még azt is, amelyet Roger vére áztatott. Roger vértanú ereklyéjét. Dorát meg fogom kímélni ettől a részlettől.

- Vadásznom kell – súgta David, felrebbentve mélázásomból.

Nem feleltem.

- Jössz?

- Akarod, hogy jöjjek?

Állt, és nagyon furcsa pillantással méregetett. Fiatal, sötét arcán nyoma sem volt helytelenítésnek, még csak viszolygásnak se.

- Miért ne? Hát nem élvezed a látványát, még akkor is, ha nem kívánod?

Bólintottam. Álmodni se mertem, hogy egyszer engedi végignéznem. Louis gyűlölte, ha néztem. Mikor tavaly együtt voltunk hárman, David sokkal gyanakvóbb és elutasítóbb volt, semhogy ilyesmit javasoljon.

Lementünk a Central Park sűrű, behavazott sötétségébe. Mindenfelől a park éjszakai lakosait érzékelhettük: hortyogást, morgást, apró beszédfoszlányokat, füstöt. Erős emberek voltak, tudták, hogyan éljenek meg a vadonban a város közepén, amely maga is hírhedten kíméletlen volt a balszerencséseihez.

David hamar megtalálta, amit keresett, egy kötött sapkás, fiatal hímet, aki csupasz lábra húzott, lyukas cipőben rótta az éjszakát, magányos bódulatában nem érezte a hideget, és rég halott emberekkel diskurált.

Behúzódtam a fák alá, és nem törődtem vele, hogy átáztat a hó. David átkarolta a fiatalember vállát, és gyengéden magához húzta. A klasszikus póz. Mikor ráhajolt a nyakára, hogy igyon, a fiatalember egyszerre kezdett kacarászni és beszélni. Aztán egyszer csak elhallgatott, átsiklott a révületbe, és így találta meg végső nyughelyét egy lombtalan fa tövében.

Délen New York felhőkarcolói parázslottak, keletről és nyugatról az East és a West Side kisebb, melegebb fényei kerítettek be. David nagyon mozdulatlanul állt. Ugyan min gondolkozhatott?

Olyan volt, mint aki elvesztette a mozgás képességét. Odamentem hozzá. Nem a pillanatot véste magába, inkább szenvedni látszott.

- Mi van? – kérdeztem.

- Tudod te azt – súgta. – Nem leszek hosszú életű.

- Komolyan beszélsz? Azokkal az ajándékokkal, amelyekkel felruháztalak…

- Cssss, túlságosan rászoktunk, hogy olyan dolgokat mondjunk egymásnak, amelyek elfogadhatatlanok egymás számára. Abba kellene hagynunk.

- Hogy csak az igazat mondjuk? Rendben! Ez az igazság. Most azt érzed, hogy így nem bírsz élni. Most! Mikor áldozatod vére forrón örvénylik benned! Hát persze! De nem lesz ez mindig így. Ez a lényeg. Nem akarok tovább beszélni az életben maradásról. Részemről mindent bedobtam, hogy véget vessek az életemnek. Nem jött be, és különben is, most mással kell foglalkoznom. Itt van ez a dolog, ami követ, és mielőtt utolérne, rá kell jönnöm, hogyan segíthetek Dorának.

Ettől befogta a száját.

Sétálni kezdtünk a sötét parkban, mint a halandók. Talpam alatt csikorgott a mély hó. Kószáltunk a lombtalan ligetekben, félretolva utunkból a nedves, fekete ágakat, amelyek sohasem zárhatják ki teljesen a belváros magas, komor házait.

Minden idegem pattanásig feszülten várta a lépéseket. Minden idegem pattanásig feszült, és egy örömtelen gondolatom támadt – hogy a szörny, amely megmutatkozott, a Sátán vagy kicsoda, egyedül Rogert akarta…

De akkor hova tegyem az embert, a jellegtelen, tökéletes átlagembert? Mert ezzé vált gondolataimban a hajnal előtt megpillantott alak.

Közeledtünk a Central Park déli részéhez, az épületek magasodtak. Babilon se tört ilyen arroganciával az égnek. Itt a gazdagok és a céltudatosak jövés-menésének megnyugtató zaja hallatszott, és a szüntelenül lökdösődő-tülekedő taxik lármája tetézte a hangzavart. David komoran töprengett. Végül azt mondtam:

- Ha láttad volna, amit én láttam, nem akarnál ilyen lelkesen átugrani a következő fokra. – Sóhajtottam. Nem akartam még egyszer leírni a szárnyas lényt.

- El nem tudod képzelni, milyen mély hatást tett rám – vallotta be.

- A pokolra szállás? Egy ilyen Sátánnal?

- Pokolinak érezted? Gonosznak érezted? Ezt már kérdeztem. Gonoszt éreztél, amikor a valami elragadta Rogert? Látszott-e Rogeren, hogy fáj neki?

Némileg szőrszálhasogatónak találtam ezt a faggatózást.

- Ne legyenek túlzott illúzióid a halálról – figyelmeztettem. – Változnak a nézeteim. Most sekélyesnek, sőt, kissé önteltnek látom ifjúságom ateizmusát és nihilizmusát.

Tartózkodóan mosolygott, ahogy halandó korában tette, amikor a tiszteletreméltó kor babérkoszorúját viselte.

- Olvastál te Hawthorne-t? – kérdezte halkan. Kiértünk az utcához, keresztülmentünk rajta, lassan megkerültük a szökőkutat a Plaza előtt.

- Igen – feleltem. – Valamikor régen.

- Emlékszel Ethan Brandra, aki a megbocsáthatatlan bűnt keresi?

- Rémlik. Kereste a bűnt, és cserbenhagyta embertársát.

- Emlékezz erre a szakaszra – mondta szelíden. Az Ötödik sugárúton mentünk, amely sohasem üres, sohasem sötét. „Kezéből kicsúszott az emberiség delejes lánca” – idézte. – „Már nem volt felebarát, aki a szent részvét kulcsával nyitja ki közös természetünk börtönének ajtaját, így szerezve jogot arra, hogy osztozzon titkaiban; hideg megfigyelővé lett, aki mint kísérletének árgyára tekint az emberiségre, előbb-utóbb bábbá változtatva férfit és nőt, hogy a zsinórokat húzogatva olyan bűnökre vigye rá őket, amelyeket kísérlete igényel.”

Nem szóltam. Tiltakozni akartam, de nem lett volna becsületes. Azt akartam mondani, hogy soha, de soha nem bánnék úgy az emberekkel, mint a bábokkal. Annyit csináltam, hogy meglestem Rogert, vigye el őt az ördög, és Gretchent az őserdőben. Nem rángattam semmiféle madzagot. Gretchent és engem együtt tett tönkre a becsületes őszinteség. Bár David nem is hozzám intézte ezeket a szavakat. Magához beszélt, hogy milyen távol érzi magát az emberektől. Még csak most kezdett Ethan Brand lenni.

- Hadd tegyek hozzá még egy kicsit – kérte udvariasan, és folytatta az idézetet: - „Így lett Ethan Brandból gonosz. Akkor vált azzá, amikor erkölcsi természete nem tudta tartani a lépést intellektusának tökéletesedésével…” – Elnémult.

Nem feleltem.

- Ez a mi kárhozatunk – suttogta. – Erkölcsi tökéletesedésünk a végéhez ért, intellektusunk ugrások sorozatával fejlődik.

Még mindig hallgattam. Mit kellett volna mondanom? Régi ismerősöm a kétségbeesés, de el lehet zavarni, ha látunk a kirakatban egy gyönyörű próbababát. Szét lehet foszlatni egy fényektől villódzó torony látványával. Meg lehet szabadulni tőle, ha feltűnik a Szent Patrik hatalmas, borzongató látománya. Aztán a kétségbeesés visszajön.

Értelmetlenség, mondtam ki majdnem, de egész más jött ki a számból.

- Nekem Dorára kell gondolnom.

Dora.

- Igen, és most már nekem is itt van Dora, ugye? – mondta David. – Hála neked.