Anne Rice: A Boszorkányok órája II. (részlet)

- MI VOLT A paktum és az ígéret? - kérdezte.
A manzárd hálószobájában állt, amely csirátlanul tiszta volt fehér falaival, a háztetőkre néző ablakaival. Juliennek semmi nyoma. Eltűntek a régi könyvek.
- Ezek most nem fontosak -, felelte Lasher. - A prófécia a beteljesülés küszöbén áll, és te vagy az ajtó.
- Tudni akarom. Mi volt a paktum?
- Ezek szavak, amelyeket emberek adtak tovább egymásnak, nemzedékről nemzedékre.
- Igen, de mit jelentenek?
- Ez frigy volt köztem és boszorkányom között: hogy teljesítem minden parancsát, ha szül egy leánygyermeket, aki örököli hatalmát, melynek révén lát engem, és parancsol nekem. Elhalmozom kincsekkel, segítem és oltalmazom. A jövőbe nézek, hogy ismerhesse a jövőt. Megbosszulom a sérelmeket és bántalmakat. Cserébe a boszorkány mindent megtesz, hogy leánygyermeket szüljön, akit szerethetek és szolgálhatok, mint a boszorkányt, és az a gyermek szeret és lát engem.
- És annak a gyermeknek erősebbnek kell lennie az anyjánál, és ez így megy tovább tizenhárom íziglen.
- Igen, az időben egyszer csak megláttam a tizenhármat.
- Nem az elejétől láttad?
- Nem. Az időben láttam meg. Láttam, miként gyarapodik és finomodik a hatalom, láttam, miként tölti be a család erős férfiúit. Láttam Julient, akinek akkora hatalma volt, hogy elhomályosította húgát, Katherine-t. Láttam Cortlandet. Láttam az ajtóhoz vezető utat. És most itt vagy te.
- Mikor szóltál boszorkányaidnak a tizenháromról?
- Angélique idejében. De tudnod kell, milyen egyszerűen láttam én akkor a világot. Alig tudtam kifejezni. Egészen újak voltak számomra a szavak. Új volt a gondolkozás. Így tehát nem tudatos elhatározás, hanem véletlen folytán burkolta homály a próféciát. Most mégis a beteljesülés szélén áll.
- Te csak szolgálatodat ígérted a századok során?
- Az nem elég? Nem látod, mi mindent hozott létre a szolgálatom? A házban állsz, amelyet én teremtettem szolgálatommal. A megálmodott kórházakat abból a vagyonból építed fel, amelyet én adtam neked. Magad mondtad Aaronnak, hogy én voltam a Mayfair boszorkányok teremtője. Igazat mondtál Aaronnak. Tekintsd e család sok-sok ágát! Mindet én tettem gazdaggá. Bőkezűségem táplált és ruházott megszámlálhatatlan férfit és nőt, kik semmit sem tudnak rólam. Elég, ha te ismersz.
- Semmi mást nem ígértél?
- Mit adhatnék még? Ha majd testté leszek, ugyanúgy szolgállak, mint most. Szeretőd, bizalmasod, tanítványod leszek. Senki sem állhat meg ellenedben, amíg melletted leszek.
- Megváltás. Mi köze ennek a megváltáshoz? Hogyhogy megváltja a boszorkányokat a megnyíló ajtó?
- Már megint fáradt szavakat, ócska törmelékeket hozol hozzám.
- Ó, emlékszel te mindenre! Vezesd csak végig, honnan ered ez az elképzelés, a boszorkányok megváltása.
Csönd.
- A tizenhárom boszorkány fölmagasztaltatik végső győzelmem pillanatában. Lasher, a hív szolga megfizet Suzanne és Deborah szenvedéseiért. Ha Lasher belép az ajtón, Suzanne nem halt meg hiába. Deborah nem halt meg hiába.
- Csak ennyit jelent a "megváltás?"
- Megkaptad a teljes magyarázatot.
- És hogy kell végrehajtani? Azt mondod, hogy ha majd tudni fogom, te is tudni fogod, én viszont azt mondom, hogy nem tudom.
- Emlékezz arra, amit Aaronnal közöltél, hogy én élek, sejtjeim elvegyülhetnek a hús sejtjeivel, ez pedig mutáció és megadás útján történik.
- Hát épp ez a kulcs! Te félsz a megadástól! Félsz, hogy olyan alakba záródsz, amelyből nem menekülhetsz! Tudod ugye, mit jelent hússá és vérré lenni? Hogy elveszítheted a halhatatlanságodat? Hogy már az átváltozás folyamán megsemmisülhetsz?
- Nem, én nem veszítek semmit. És ha megszületek új alakomban, neked is megnyitom az utat egy új alakhoz. Mindig is tudtad. Már akkor tudtad, mikor először hallottad rokonaidtól a régi legendát. Tudtad, miért van tizenkét kripta, és egy ajtó.
- Azt mondod, hogy halhatatlan lehetek.
- Igen.
- Ezt látod?
- Mindig ezt láttam. Te vagy az én tökéletes társam. Te vagy a boszorkányok boszorkánya. Megvan benned Julien és Mary Beth ereje, Suzanne és Deborah szépsége. Lelkedben őrzöd a holtak lelkeit, amelyek a sejtek titkos útján érkeztek hozzád, hogy formáljanak és tökéletesítsenek. Fényesen ragyogsz, mint Charlotte. Gyönyörűbb vagy Marie Claudette-nél vagy Angélique-nál. Forróbb tűz lobog benned, mint Marguerite-ben, vagy az én szegény, halálra ítélt Stellámban; vakmerőbben álmodsz még az én bájos Anthámnál vagy Deirdre-emnél is.
- Itt vannak a holtak lelkei a házban?
- A holtak lelkei távoztak a földről.
- Akkor mit látott Michael ebben a szobában?
- A lenyomatokat, amelyeket a holtak hagynak maguk után. Ezek a lenyomatok keltek életbe a tárgyakból, amelyeket megérintett. Olyanok azok, mint egy hanglemez barázdái. Illeszd a tűt a barázdába, és a hang dalolni fog, de az énekes nincs ott.
- De miért rohantak rá, amikor megérintette a babákat?
- Mint már mondtam, azok benyomások voltak. Michael képzelete fölkapta, és bábként mozgatta őket. Neki köszönhették életüket.
- Akkor minek tartották a babákat a boszorkányok?
- Hogy ugyanezt a játékot játsszák velük. Mint anyád fényképe, amelyen, ha fénybe tartod, a szemekben az élet tüze lobban. Vagy mint az a hit, hogy kezünket kinyújthatjuk a holtak lelkei után, mert a földön túl létezik az örökkévalóság birodalma. Én nem látok ilyen örökkévalóságot. Én csak a csillagokat látom.
- Úgy gondolom, a holtak lelkeit hívták a babákkal.
- Mint már mondtam, ez olyan, akár az ima. Melegedni is tudsz mellette. Ennél több nem lehetséges. A holtak lelkei nincsenek itt. Suzanne-om lelke elsuhant mellettem, és fölszállt. Deborah-m lelkét akárha szárnyak röpítették volna, mikor gyenge teste aláhullott a templom tetejéről. A babák emléktárgyak, nem többek. De nem érted, hogy most már ez sem számít? Babák, smaragdok, minden csak jelkép. Kifelé haladunk a jelképek, emléktárgyak és jóslatok birodalmából. Új létbe megyünk. Képzeld el az ajtót, ha akard. Átalmegyünk rajta, ki ebből a házból a világba.
- És az átváltoztatás megismételhető. Ezt akarod elhitetni velem?
- Ezt tudod, Rowan. Vállad fölött olvastam az élet könyvét. Minden élő sejt másolja önmagát. Emberi alakban másolódom, és a sejtjeim beültethetők sejtjeidbe, Rowan. Vannak lehetőségek, amelyekről még csak nem is álmodunk.
- Én pedig halhatatlan leszek.
- Igen. Az én társam. És a szeretőm. Halhatatlan, mint én.
- Mikor kell történnie?
- Amikor tudni fogod, én is tudni fogom. És nagyon hamar megtudod.
- Ennyire biztos vagy bennem? Nem tudom, hogyan kell tenni. Megmondtam.
- Mit mondanak az álmaid?
- Azok lidércnyomások. Tele vannak érthetetlen képekkel. Nem tudom, honnan kerül a test az asztalra. Nem tudom, miért van ott Lemle. Nem értem, mit akarnak tőlem, és nem akarom újra látni Jan van Abel meggyilkolását. Értelmetlen számomra az a hely.
- Nyugodj meg, Rowan. Hadd nyugtassalak meg. Az álmok megmondják. Pontosabban szólva végül te fogod megmondani magadnak. Elméd üstjéből fog kiemelkedni az igazság.
- Ne, távozz tőlem! Csak beszélj! Most ezt akarom!
Csönd.
- Te vagy az ajtó, szívem szép szerelme. Húsra éhezem. Elfáradtam magányosságomban. Nem tudod, hogy mindjárt itt az idő? Anyám, gyönyörűségem... Ez az az idő, amikor újjászületek.
Rowan behunyta a szemét. Érezte tarkóján a szellem száját, érezte ujjait, amint végigszánkáznak a gerincén. Meleg kéz markolt az ölébe, ujjak siklottak bele, száj tapadt a szájára. Ujjai csavargatták a mellbimbóit, fájón és kéjesen.
- Hadd fogjalak át karjaimmal -, suttogta Lasher. - Mások jönnek, és te órákig az övék leszel, nekem pedig a távolból kell lesnem téged éhesen, úgy kapva az ajkaidról hulló szavak után, akárha vízcseppek lennének, szomjam oltására. Hadd borítsalak el most. Add nekem ezeket az órákat, szépséges Rowanom...
Érezte, hogy fölemelik, lába már nem érinti a földet. A sötétség kavargott körülötte, erős kezek forgatták, és simogatták mindenét. Nem volt többé tömegvonzás, érezte Lasher erejének növekedését, a növekedés forróságát.
Hideg szél zörgette az ablakot. A nagy, üres ház megtelt suttogással. Rowan lebegett. Megfordult, vaktában tapogatózva a megtartó árnyékcsápok bozótjában, érezte, hogy szétfeszítik a térdét, szája kinyílt. Igen, csináld!
- Mennyire közeli az idő? - suttogta.
- Nagyon, drágám.
- Nem tudom megtenni.
- Dehogynem tudod, szépségem. Tudod te. Majd meglátod.