Anne Rice: A testtolvaj meséje (részlet)

 

A nő sírva ült az ágyon. Válla nagyon sovány volt, hátának vékony csontjai átlátszottak a vékony bőrön, haja vastag hullámokban omlott a melléhez szorított pokrócra. Milyen törékenynek látszott, milyen szívfájdítóan bájtalan és viszolyogtató volt.
Megpróbáltam olyan szemmel nézni, mint az igazi Lestat, de nem ment. Közönségesnek, értéktelennek látszott, még csak érdekes se volt. Homályos iszonyatot éreztem. Suhanckorom falujában is ilyen volt? Megpróbáltam elképzelni a lányokat, az évszázadok óta halott lányokat, de nem láttam az arcukat. Csak a vidámságra, a dévajkodásra, a kirobbanó örömre emlékeztem, ami legalább egy darab időre elfeledtette velem életem ínséges reménytelenségét.
Mit jelentett most? Miként lehetett ez az élmény ilyen kellemetlen, ennyire értelmetlen? Ha az igazi Lestat vagyok, olyan igézetesnek látom a nőt, mint egy rovart; kedvesnek találtam volna még a legvacakabb, legszürkébb részleteket is a kis szobában! Ó, mindig úgy szerettem a szomorú kis halandó lakásokat! Miért van ez így?
Ő pedig, szegényke, gyönyörű lett volna nekem, csak azért, mert él! Akkor se szennyezhetett volna be, ha egy óráig iszogatok belőle. Most viszont mocskosnak éreztem magamat, mert vele voltam, és mocskosnak azért is, mert kegyetlenül bántam vele. Mennyire megértettem a félelmét a betegségtől! Engem is mintha megfertőztek volna!
- Annyira sajnálom - mondtam ismét. - El kell hinned nekem. Nem ezt akartam. Nem tudom, mit akartam.
- Te bolond vagy - suttogta keserűen, de nem nézett rám.
- Hamarosan eljövök hozzád egy éjszakán, és hozok neked ajándékot, valami gyönyörűt, amit csakugyan akarsz. Neked adom, és akkor talán megbocsátasz.
Nem felelt.
- Mondd el, mit szeretnél igazán? A pénz nem számít. Mit szeretnél, amit nem kaphatsz meg?
Mogorván fölnézett. Foltos, vörös, és püffedt volt az arca. Megtörölte az orrát a keze fejével.
- Tudod te, mit akartam - mondta kellemetlen, érdes hangon, ami olyan színtelen volt, hogy jószerivel hiányzott belőle a nemi jelleg.
- Nem, nem tudom. Mondd meg.
Arca annyira eltorzult, a hangja olyan különös volt, hogy egészen megijesztett. Még mindig bódult voltam a bortól, de az agyamra nem hatott a részegség. Kellemesnek találta a helyzetet. A test ivott, nem én.
- Ki vagy te? - kérdezte. Most nagyon keménynek és keserűnek látszott. - Te vagy valaki, nem... te nemcsak... - de elhalt a hangja.
- Nem hinnéd el, ha megmondanám.
Még jobban félrehajtotta a fejét, és úgy nézett, mint aki most értette meg hirtelen. Mintha kitalálta volna. Nem tudtam elképzelni, mi járhat az eszében, annyit tudtam, hogy sajnáltam, és nem tetszett. Nem tetszett az alacsony, gipszelt mennyezetű, piszkos, rendetlen szoba, a ronda ágy, a pocsék barna szőnyeg, a homályos lámpa, és a szomszéd szobában a bűzlő macskavécé.
- Emlékezni fogok rád - mondtam csüggedten, de gyöngéden. - Meg foglak lepni. Visszajövök, és hozok neked valami csodálatosat, valamit, amit sose szerezhetnél meg magadnak. Olyan ajándékot, amely nem is ebből a világból való. De most el kell mennem.
- Igen - mondta. - Jobb lesz, ha mész.
Megfordultam, hogy elmenjek. A kinti hidegre gondoltam, a folyosón várakozó Mojóra, a házra, amelynek a hátsó ajtaja leszakadt a sarokvasakról, arra gondoltam, hogy nincs pénzem, és nincs telefonom.
Ó, a telefon!
A nőnek volt telefonja. Láttam a tükörasztalon.
Amikor a telefonhoz indultam, a nő fölvisított, és hozzám vágott valamit, talán egy cipőt. Eltalálta a vállamat, de nem fájt. Fölemeltem a kagylót, beütöttem a távolsági beszélgetést jelző nullákat, és R-beszélgetést kértem a New York-i ügynökömmel
Csengett, csengett, csengett. Senki se volt ott, még az üzenetrögzítő se volt bekapcsolva. Nagyon különös, és átkozottul kínos.
Láttam a tükörben a nőt, amint mereven, néma felháborodással bámul. A pokróc úgy tekeredett rá, mint egy sima modern ruha. Milyen szánalmas volt az egész!
Felhívtam Párizst. Ismét csengett és csengett, de végül beleszólt az ismerős hang, álmából fölkeltett ügynököm hangja. Gyorsan elmondtam neki franciául, hogy Georgetownban vagyok, húszezer dollárra van szükségem, nem, inkább harmincra, de máris küldje!
Elmagyarázta, hogy Párizsban most kel föl a nap. Meg kell várnia, hogy kinyissanak a bankok, de utána rögtön utaltatja a pénzt. Itt, Georgetownban talán dél lesz, mire ideér. Megjegyeztem a cég nevét, amelynél föl kell vennem, és könyörögtem neki, hogy siessen. Vészhelyzet van, nincs egy vasam se, és kötelezettségeim vannak. Megnyugtatott, hogy egykettőre elintézi. Letettem a kagylót.
A nő mereven bámult. Nem hiszem, hogy értette, miket telefonáltam. Nem beszélt franciául.
- Emlékezni fogok rád - mondtam. - Kérlek, bocsáss meg. Most megyek. Épp elég bajt okoztam.
Nem válaszolt. Ránéztem, utoljára próbáltam megfejteni, miért tűnik olyan durvának és érdektelennek. Honnan néztem ezelőtt, hogy olyan szépségesnek tűnt minden élet, minden teremtménye egy-egy változat volt ugyanarra a nagyszerű témára? Még Jamesben is találtam valami rettenetes, villogó szépséget, mint egy óriási csótányban vagy egy légyben.
- Isten veled, ma chőre! - mondtam. - Nagyon sajnálom, őszintén sajnálom.
Mojo türelmesen üldögélt a lakás előtt. Csettintettem neki, hogy jöjjön, és ő jött. Lementünk a lépcsőn a hideg éjszakába.

Bár a szél befújt a konyhába, és átlopózott az ebédlőajtó alatt, a ház többi szobájában egész meleg volt. Forró levegő áradt a padlóba foglalt apró rézrostélyokon keresztül. Milyen kedves Jamestől, gondoltam, hogy nem zárta el a fűtést. De hát azt tervezi, hogy rögtön távozik, amint megkapja a húszmilliót. Ezt a számlát sose fogják kifizetni.
Felmentem az emeleti hálószobába, és onnan a fürdőszobába. Új fehér csempével burkolt, mutatós helyiség, tiszta tükrök, üvegajtós zuhanyozó. Megengedtem a vizet. Forró volt és erős. Kellemesen forró. Lehámoztam nyirkos, büdös ruháimat, a zoknit a fűtőtest rácsára terítettem, a pulóvert gondosan összehajtottam, mert nem volt más pulóverem, aztán sokáig álltam a forró zuhany alatt.
Fejemet a csempének támasztva akár álltomban el tudtam volna aludni, ám ekkor megeredtek a könnyeim, aztán ugyanolyan váratlanul köhögni kezdtem. Égett a tüdőm, és mélyen fent az orromban ugyanazt az égést éreztem.
Végül kikászálódtam a zuhanyozóból, megtörülköztem, és újból megnéztem ezt a testet a tükörben. Sehol egy sebhely, sehol egy hiba. A kar és a mellkas elegánsan izmos. A láb formás. Az arc gyönyörű, a sötét bőr csaknem tökéletes, bár a szerkezetében, a vámpírarctól eltérően, semmi se maradt a kamaszból. Ez férfiarc volt, négyszögletes, kissé kemény, de szép, nagyon szép, talán a nagy szem miatt. Kissé szúrós is volt a borostától. Majd borotválkoznom kell. Kínos.
- Pedig pazarnak kellene lennie! - mondtam fennhangon. - Egy huszonhat éves hím tökéletes testében vagy! De akkor is lidércnyomás volt! Egyik bárgyú baklövést a másik után követed el! Miért nem bírsz megfelelni a kihívásnak? Hol az akaratod és az erőd?