Orson Scott Card:Végjáték

 

Hatodik fejezet


Az Óriás itala

– Voltak csalódásaink régebben is: reménykedtünk éveken át, hogy végigcsinálják, de nem csinálták végig. Szép dolog Endertől, hogy az első hat hónapban jegeltetni akarja magát!
– Csak nem?   
– Nem látja, mi folyik itt? Rákapott az Óriás italára az észjátékban. Öngyilkos hajlamai vannak? Maga sosem említette.
– Néha mindenki megpróbálkozik vele.
– De Ender nem hagyja abba. Olyan, mint Pinual.
– Néha mindenki emlékeztet Pinualra. De ő volt az egyetlen, aki megölte magát. Nem hinném, hogy köze lett volna az Óriás italához.
– Pedig lefogadhatja. És nézze meg, mit csinált a csoportjával!
– Tudja, hogy ez nem az ő hibája volt.
– Nem érdekel. Ha az ő hibája, ha nem, megmérgezi azt a csoportot. Össze kellene tartaniuk, de ott, ahol ő áll, mérföld széles szakadék tátong.
– Nem azt tervezem, hogy sokáig hagyom ott.
– Akkor jobb, ha módosítja a tervét. A csoport beteg, és ennek Ender a forrása. Ott marad, amíg meg nem gyógyulnak.
– Én vagyok a betegség forrása. Én szigeteltem el, és be is jött.
– Adjunk neki időt a csoporttal. Lássuk, mire megy.
– Nincs időnk.
– Arra nincs időnk, hogy kapkodjunk egy kölyökkel, akiből ugyanúgy lehet szörnyeteg, mint katonai lángelme.
– Ez parancs?
– A magnó be van kapcsolva, mindig be van kapcsolva, a háta védve van, menjen a pokolba!
– Ha ez parancs, akkor –
– Parancs. Maradjon ott, ahol van, amíg kiderül, hogyan kezeli a dolgokat a csoporton belül. Graff, gyomorfekélyt kapok magától!
– Nem lenne fekélye, ha rám hagyná az iskolát, és a flottával törődne.
– A flottának parancsnok kell. Addig semmi sem érdekel, amíg meg nem kapom magától azt.

Esetlenül besorjáztak a harcterembe, úgy, ahogy a gyerekek szoktak, amikor először mennek uszodába, markolták a falakra szerelt kapaszkodókat. A súlytalanság ijesztő, megzavarja az embert; rájöttek, hogy könnyebb dolguk van, ha nem használják a lábukat.
Még rosszabb volt, hogy a ruhák korlátozták a mozgásukat. Nehéz pontosan mozogni akkor, ha a ruha kicsit lassabban hajlik és kicsit ellenállóbb minden eddigi öltözéknél.
Ender megragadta a kapaszkodót, behajlította a térdét. Megállapította, hogy a ruha nemcsak lassítja, de fel is erősíti a mozgást. Nehéz volt elindulni, de a ruha nadrágrésze akkor is energikusan mozgott tovább, amikor a lábizmok már leálltak. Ha ellökte magát valamilyen erővel, a ruha megduplázta az erőt. Egy darabig ügyetlen leszek. Jobb, ha máris indulok.
Megkapaszkodott, és ellökte magát a lábával.
Azonnal átfordult fejjel lefelé, lábbal fölfelé. Beleverte a hátát a falba, majd még nagyobb erővel pattant vissza. Keze elengedte a kapaszkodót. Bukfencezve átrepült a termen.
Egy émelyítő pillanatig próbált ragaszkodni a régi fönt-lent koordinátákhoz, a teste ki akart egyenesedni, kereste a nehézkedést, amely nem létezett. Utána kényszerítette magát, hogy megváltoztassa a nézőpontját. Egy fal felé bucskázott. Az a lent. Rögtön visszanyerte az uralmat a teste fölött. Nem repül, hanem hullik. Fejest ugrik. Ő dönti el, hogyan csapódik be.
Túl gyorsan megyek, hogy tartósan megkapaszkodhassak, de enyhíthetem a becsapódást, rézsútosan pattanhatok vissza, ha a becsapódásnál forgok, és használom a lábam –
Nem úgy működött, ahogy eltervezte. Más szögben pattant vissza, mint gondolta. És nem volt ideje módosítani. Egy másik falnak csapódott, olyan hirtelenséggel, amelyre nem készülhetett föl. Ám véletlenül fölfedezte, miként állíthatja a lábával a visszacsapódás szögét. Ismét keresztülszállt a termen a többi fiú felé, akik még mindig a falhoz tapadtak. Ez alkalommal eléggé lelassult ahhoz, hogy megmarkoljon egy kapaszkodót. Valami lehetetlen szöget vett föl a többi fiúhoz képest, ám ismét megváltoztatta a nézőpontját, így a többiek a padlón feküdtek, nem a falon lógtak, és ő sem állt náluk jobban fejre.
– Mi van, meg akarsz halni? – kérdezte Shen.
– Próbáld ki! - felelte Ender. – A ruha megóv a sérülésektől, a lábaddal szabályozhatod a pattogást, így! - Megmutatta a mozdulatot.
Shen a fejét rázta, nem akart ilyen őrült mutatványokkal próbálkozni. Ám egy másik fiú levált a falról, nem olyan sebesen, mint Ender, mert nem egy perdüléssel indított, de azért elég gyors volt így is. Endernek nem kellett látnia az arcát, anélkül is tudta, hogy Bernard az. Közvetlenül utána indult a legjobb barátja, Alai.
Figyelte, ahogy keresztülrepülnek a hatalmas termen. Bernard erőlködött, hogy abba az irányba menjen, amelyet padlónak vélt. Alai rábízta magát a mozdulat lendületére, és készült a visszacsapódásra. Nem csoda, hogy Bernard a karját törte a hajón, gondolta Ender. Lemerevedik repülés közben. Pánikba esik. Elraktározta ezt az adatot későbbi felhasználásra.
És még egy adatot. Alai nem ugyanabba az irányba lökte el magát, mint Bernard. A terem sarkát vette célba. Röppályájuk egyre jobban eltért. Bernard ügyetlenül, nehézkesen ért falat és pattant vissza, Alai hármasugrást hajtott végre a sarok közelében, amely lelassította, és meglepő szögben küldte vissza a levegőbe. Alai kurjantott, a fiúk, akik nézték, rikoltoztak. Néhányan megfeledkeztek a súlytalanságról, elengedték a falat, hogy tapsoljanak, így most lomhán sodródtak összevissza, és csapkodtak a karjukkal, úszni akartak a levegőben.
Ez probléma, gondolta Ender. Mi van, ha sodródsz? Nem tudod ellökni magad.
Fontolgatta, hogy elsodródik, és kísérleti úton keresi meg a választ. De látta a többieket, akik hasztalan próbálták irányítani a mozgásukat, és nem tudta, mit olyat csinálhatna, amit azok ne tettek volna meg.
Egyik kezével a padlóba kapaszkodott és szórakozottan babrálta a játékfegyvert, amely a ruhája elejére volt erősítve, rögtön váll alatt. Eszébe jutottak a kézi rakéták, amelyeket néha a tengerészgyalogosok használtak, ha megszálltak egy ellenséges állomást. Levette a fegyvert, és megvizsgálta. A körletben végignyomkodta a gombokat, de egyik sem működött. Talán a harcteremben fog. Nem volt rajta használati utasítás, vagy felirat. Az elsütő billentyűt rögtön fel lehetett ismerni. Apró kora óta kapott játékfegyvereket, mint minden gyerek. Volt két gomb, amelyeket hüvelykujjal könnyen elérhetett. És volt még sok másik a markolat alján, de ezekhez két kéz kellett. Nyilvánvalóan a hüvelykujj közelébe eső két gombot tervezték rendszeres használatra.
A fegyvert a padlóra szögezte, és meghúzta a ravaszt. A pisztoly azonnal fölmelegedett; amikor Ender elengedte a ravaszt, a fegyver azonnal lehűlt. Ott, ahova célzott, apró fénykör jelent meg a padlón.
Megnyomta a vörös gombot a pisztoly tetején, és ismét meghúzta a ravaszt. Az eredmény ugyanaz volt.
Ekkor megnyomta a fehér gombot. A felvillanó fény, bár gyengébb volt az előzőnél, széles területet megvilágított. A fegyver egészen hűvös volt, amikor Ender meghúzta a ravaszt.
A vörös gomb lézerfegyverré teszi – bár nem az, Dap mondta –, a fehér gomb lámpássá. Egyik se valami nagy segítség a manőverezéshez.
Tehát minden azon múlik, hogyan lökjük el magunkat. A röppályát az indulás határozza meg. Vagyis nagyon meg kell tanulnunk szabályozni az indulást és a visszapattanást, különben valamennyien a semmi közepén fogunk lebegni. Körülnézett a teremben. Néhány fiú mostanra megközelítette a falat, és a karjukkal csapkodva próbálták elérni a kapaszkodót. Sokan összeütköztek és nevettek; mások fogták egymás kezét és forogtak. Csak páran kapaszkodtak a falba, úgy, mint Ender, és figyelték a többséget
Ender látta, hogy az egyikük Alai. Sikerült elérnie egy másik falhoz, nem messze Endertől, aki ösztönszerűen ellökte magát, és gyorsan megindult Alai felé. Csak a levegőben jutott eszébe, hogy mit fog mondani. Alai Bernard barátja. Mit mondjon neki?
Mégsem változtatta meg a röppályát. Előre nézett, és gyakorolta az apró láb- és kézmozdulatokat, amelyekkel kormányozta magát sodródás közben. Későn vette észre, hogy túl jól célzott. Nem Alai mellett fog falat, hanem egyenesen nekimegy az osztálytársának.
– Hé, kapd el a kezem! – kiáltotta Alai.
Ender kinyújtotta a kezét. Alai felfogta a becsapódás erejét és segített Endernek, hogy tűrhető simasággal landoljon a falon.
– Ez jó volt - mondta Ender. – Gyakorolnunk kéne a dolgot.
– Én is éppen erre gondoltam, de mindenki csak pörög ott - felelte Alai. – Mi történne, ha ott lennénk? Meg kellene tanulnunk, hogy ellökjük egymást az ellenkező irányba.
– Ja.
– Oké?
Ez annak a beismerése volt, hogy nincs minden rendben köztük. Rendjén való, hogy valamit együtt csinálunk? Ender azzal válaszolt, hogy megfogta Alai csuklóját, és felkészült rá, hogy ellökje magát
– Kész? – kérdezte Alai. – Rajt!
Mivel különböző erővel lökték el magukat, forogni kezdtek. Ender apró kézmozdulatokat tett, majd változtatott a lábtartásán. Lelassultak. Megismételte. Már nem forogtak, hanem egyenes vonalban sodródtak.
– Van dagadód, Ender - mondta Alai. Ez nagy dicséret volt. – Váljunk szét, mielőtt belefutunk abba a bandába.
– Utána találkozzunk abban a sarokban. – Ender nem akarta, hogy leomoljon a híd, amely az ellenséges táborba vezet.
– A vesztes elraktározza a fingjait egy tejesüvegbe!
Karjukat-lábukat széttárva, lassan, kitartóan addig manővereztek, amíg szembekerültek egymással. Kezük és térdük összeért.
– Akkor most csak meglökjük egymást? – kérdezte Alai.
– Még sose csináltam ilyet - felelte Ender.
Meglökték egymást. Gyorsabban haladtak, mint gondolták. Ender belerohant egy csoportba, és egy olyan falon kötött ki, amelyikre nem számított. Beletelt egy darab időbe, amíg tájékozódott, és megtalálta azt a sarkot, ahol találkozni akartak. Alai már arrafelé tartott. Ender beletervezett az útvonalba két visszapattanást, így elkerülhette a legnagyobb csoportot.
Mire a sarokba ért, Alai beleakasztotta a két karját két szomszédos fogantyúba, és úgy tett, mint aki szunyókál.
– Te győztél.
– Látni akarom a finggyűjteményedet - mondta Alai.
– A szekrényedben tartom. Nem is vetted észre?
– Azt hittem, a zoknijaim azok.
– Nem is viselünk zoknit.
– Ja, persze. – Ez emlékeztető volt, hogy messzire kerültek otthonról, és elvett valamit az örömből, hogy megtanultak valamicskét a navigálásból.
Ender elővette a pisztolyát, és megmutatta, mit tudott meg a két gombról, amelyek a hüvelykujj közelében vannak.
– Mi történik, ha emberre lősz? – kérdezte Alai.
– Nem tudom.
– Miért nem derítjük ki?
Ender megrázta a fejét. – Megsérülhet valaki.
– Mármint miért nem lövünk egymás lábára, vagy ilyesmi? Én nem vagyok Bernard. Sosem kínoztam macskákat, mert az olyan vicces.
– Ó.
– Nem lehet veszélyes, mert akkor nem adnák gyerekek kezébe.
– Most már katonák vagyunk.
– Lőj lábon.
– Nem, te lőj engem lábon.
– Lőjük egymást lábon.
Megtették. Ender azonnal érezte, hogy a nadrág szára megmerevedik térdnél és bokánál.
– Megfagytál? – kérdezte Alai.
– Merev vagyok, mint egy deszka.
– Fagyasszunk le egypár srácot! - javasolta Alai. – Legyen ez az első csatánk. Mi és ők.
Vigyorogtak. Aztán Ender azt mondta: – Jobb, ha idehívjuk Bernardot.
Alai felvonta a szemöldökét. – Ó!
– És Shent.
– Aki riszálja a seggét?
Ender úgy döntött, hogy Alai viccel.
 – Ha nem feszíted meg az izmaidat, te is riszálni fogsz.
Alai elvigyorodott.
– Keressük meg Bernardot és Shent, és fagyasszuk meg ezeket a csótányimádókat!
Húsz perc múlva mindenki lefagyott a teremben, kivéve Endert, Bernardot, Shent és Alait. Ők négyen kurjongattak és vihogtak, amíg Dap be nem lépett.
– Látom, megtanultátok a felszerelés használatát - mondta. Csinált valamit a kezében levő távirányítóval, és mindenki lassan sodródni kezdett a fal felé, amelyen Dap állt. Odament a dermedt fiúkhoz, megérintette őket, mire a ruhájuk kiolvadt. Lármásan panaszkodtak, hogy nem volt tisztességes Bernardtól és Alaitól. Akkor lövöldöztek rájuk, amikor még nem készültek fel.
– Miért nem készültetek fel? – kérdezte Dap. – Éppen annyi ideje viselitek a ruhát, mint ők. Éppen annyi perce csapkodtok itt, mint a részeg kacsák. Ne nyafogjatok, hanem lássunk munkához!
Ender megjegyezte, hogy a többiek azt hiszik, Bernard és Alai vezették a harcot. Nagyon helyes. Bernard tudja, hogy Ender és Alai együtt tanulták meg a fegyverek használatát. Ender és Alai barátok. Most a többiek talán azt hiszik, hogy csatlakozott Bernard csoportjához, de ez nem igaz. Ender egy új csoporthoz csatlakozott: Alai csoportjához. És Bernard is.
Nem volt nyilvánvaló mindenki számára; Bernard tovább hőzöngött, és ugráltatta a haverjait. De Alainak most már szabad útja volt az egész szobában. És ha Bernard meghülyült, Alai viccelt egy kicsit, és lecsillapította. Amikor meg kellett választani az évfolyam vezetőjét, csaknem egyhangúlag Alaira szavaztak. Bernard duzzogott pár napot, aztán lehiggadt, és mindenki beilleszkedett az új mintába. Az évfolyam már nem oszlott ketté Bernard csapatára és Ender számkivetettjeire. Alai lett a híd.
                                 
Ender az ágyán ült, térdén a lapszámítógéppel. Szorgalmi idő volt, Szabad Játékot játszott. Ez volt a játékok örökké változó, bolond királya, amelybe az iskolai számítógép folyamatosan gazdagított új dolgokkal. Útvesztőt épített, amelyet föl lehetett fedezni. Egy ideig vissza lehetett térni benne olyan eseményekhez, amelyeket különösen kedveltünk, de ha túl sokáig nem látogattuk meg őket, eltűntek, és valami más foglalta el a helyüket.
Néha vicces dolgok. Néha izgalmasak. Ha az ember életben akart maradni, gyorsnak kellett lennie. Sok halál volt, de nem baj, a játékok ilyenek, az ember sokszor meghal, amíg kitanulja őket.
A képernyőn a figura kisfiúként kezdte. Egy időre medvévé változott. Most termetes egér volt, hosszú, keskeny kezű. Ender átfuttatta hatalmas bútorok alatt. Sokat játszott a macskával, de már unta. Túl egyszerű volt kikerülni, és az összes bútort ismerte.
Most nem az egérlyukba megyek, határozta el. Elegem volt az Óriásból. Hülye játék, és sosem tudok nyerni. Akármit választok, rossz.
De azért átment az egérlyukon és a hidacskán a kertbe. Kikerülte a kacsákat és a zuhanóbombázó szúnyogokat. A szúnyogokkal túl könnyű volt játszani, és ha túl sokáig játszott a kacsákkal, hallá változott, amit nem szeretett. A hal túlságosan emlékeztette arra, amikor megfagyott a harcteremben, és merev testtel várta, hogy vége legyen a gyakorlatnak, és Dap kiolvassza. Így rendszerint fölkapaszkodott a dombokra.
Elkezdődtek a földcsuszamlások. Kezdetben újra és újra elkapták és összezúzták: túlzásig felnagyított vérfolt szivárgott egy sziklakupac alól. Mostanra képes volt felfutni a lejtón olyan szögben, hogy elkerülje az omlást, és egyre magasabbra tört.
A hegyomlás megállt, ahogy szokott, a meredély meghasadt, de nem agyagpala volt benne, hanem kövér fehér kenyér: kelesztett tésztaként duzzadt ki a repedezve lepergő héjból. Puha és szivacsos volt, így a figura alaposan lelassult. Amikor leugrott a kenyérről, egy asztalon állt. Hatalmas kenyérszeletek magaslottak mögötte, hatalmas vajkocka állt mellette, és maga az Óriás tekintett le rá, aki a tenyerébe támasztotta az állát. Ender figurája akkorára nőtt, mint az óriás feje álltól homlokig.
– Le fogom harapni a fejed – mondta az Óriás, mint mindig.
Ám Ender figurája most nem futott el, nem állt meg egy helyben, hanem fölsétált az Óriás arcára, és állba rúgta.
Az Óriás kinyújtotta a nyelvét, és Ender a padlóra esett.
– Mit szólnál egy találós kérdéshez? – kérdezte az Óriás. Ez is mindig ugyanaz volt – az Óriás örökké találós kérdéseket akart föltenni. Hülye számítógép! Milliónyi lehetséges forgatókönyv lapul a memóriájában, és az Óriás egyetlen hülye játékra képes!
Az Óriás, mint mindig, két túlméretezett kupicát tett az asztalra. Olyan nagyok voltak, hogy Ender térdéig értek. A két kupicában különböző ital volt, mint mindig. Abban elég jó volt a számítógép, hogy az italok – legalábbis Ender emlékezete szerint – sose legyenek egyformák. Ez alkalommal az egyik sűrű krémszerű folyadék volt, a másik sziszegett és habzott.
– Az egyik méreg, a másik nem - mondta az Óriás. – Ha eltalálod, melyik melyik, elviszlek Tündérországba.
A találgatás azt jelentette, hogy a figura beledugta a fejét az egyik pohárba, és ivott. Sose találta el. Néha szétolvadt a feje. Néha tüzet fogott. Néha beleesett a lébe, és megfulladt. Néha kiesett belőle, megzöldült és szétrohadt. Mindig kísérteties volt, és az Óriás mindig nevetett.
Ender tudta, hogy akármelyiket választja, úgyis meghal. A játék így volt megtervezve.  Az első halál után a figura ismét felbukkant az Óriás asztalán, hogy ismét játsszon. A második halálnál visszajutott a földcsuszamláshoz. Aztán a kerti hídhoz. Azután az egérlyukhoz. Ha még ezután is visszament az Óriáshoz, és ismét játszott vele, és ismét meghalt, a képernyő elsötétedett, körbemasírozott rajta a „Szabad Játék Vége” felirat, és Ender hanyatt dőlt az ágyán, és reszketett, amíg el nem aludt. A játék előre el volt döntve, az Óriás mégis szóba hozta Tündérországot, valami ostoba, gyerekes, hároméveseknek való Tündérországot, ahol nyilván van egy bárgyú Lúdanyó, vagy Pac-Man, vagy Pán Péter, amelyek nem is érik meg a fáradságot. Endernek mégis találnia kellett egy módszert, amellyel megverheti az Óriást.
Beleivott a krémszerű folyadékba. Azonnal püffedni és emelkedni kezdett, akár egy léggömb. Az Óriás nevetett. Ender ismét meghalt.
Ismét játszott, ez alkalommal a folyadék megszilárdult, mint a beton, és lehúzta a fejét. Az Óriás felhasította a gerince mentén, kifilézte, mint egy halat, és enni kezdte, miközben a figura végtagjai még rezegtek.
A földcsuszamlásnál bukkant elő, és elhatározta, hogy nem megy tovább. Még azt is hagyta, hogy egyszer elsodorja a földcsuszamlás. Noha izzadt és fázott, a következő életével ismét felkapaszkodott a hegyre, amelyik kenyérré változott, és megállt az Óriás asztalán, a két kupica előtt.
Bámulta a két folyadékot. Az egyik habzott, a másik hullámzott, mint a tenger. Igyekezett kitalálni, melyik milyen halált tartogat. Az óceánosból valószínűleg kijön egy hal, és megesz. A habos pedig valószínűleg megfojt. Gyűlölöm ezt a játékot! Nem tisztességes! Ostoba! Rohadt!
Ahelyett, hogy belenyomta volna az arcát valamelyik folyadékba, felrúgta az egyik kupicát, aztán a másikat, kitért az irdatlan mancsok előtt, miközben az Óriás azt ordította: – Csaló, csaló! –, felugrott az arcára, felkapaszkodott az ajkán és az orrán, és nekilátott, hogy kikaparja a szemét. Olyasféle anyag folyt belőle, mint a túró. Ender figurája beleásta magát az üvöltő Óriás szemébe, és egyre mélyebbre hatolt.
Az Óriás hanyatt zuhant. Amíg zuhant, megváltozott a kép, és mire elnyúlt a padlón, összefonódott, csipkés lombú fák magasodtak körülötte. Felröppent egy denevér, és a halott Óriás orrára telepedett. Ender kihozta figuráját az Óriás szeméből.
– Hát te hogy kerülsz ide, ahol a madár se jár? – kérdezte a denevér.
Ender természetesen nem tudott válaszolni. Lehajolt, markolt egy adagot az Óriás szeméből, és odakínálta a denevérnek.
A denevér átvette, és elszállt, de még visszakiáltott: - Isten hozott Tündérországban!
Megcsinálta! Föl kellene fedeznie ezt az országot. Le kellene másznia az Óriás arcáról, hogy lássa, végül is mit ért el.
Ehelyett kijelentkezett, eltette a rekeszébe a gépet, levetkőzött, és magára húzta a takarót. Nem akarta megölni az Óriást. Ez állítólag játék, nem pedig választás a saját szörnyhalála vagy egy még rosszabb gyilkosság között. Gyilkos vagyok, még ha csak játékból is. Peter büszke lenne rám.