Anne Rice: Vérhozsánna

 

Ismét a lakásban. Hátsó szalon. Az én drágáim a pamlagon. Látszott a hazatérésünkön, hogy drogot is szívtak a vérrel. Én velük átellenben, az íróasztalnál. Szóltam Monának, hogy öltözzön át. Az a rövid, flitteres ruha túlságosan zavar az összpontosításban, márpedig fontos dolgokat kell megbeszélnünk. Nem színezel? - kérdezte. - Csak nem te akarod megmondani nekem, hogy mit viselhetek és mit nem? Mert egy percig se képzeld, hogy meghallgatom a véleményedet, nem a tizennyolcadik században vagyunk, bébi! Azt nem tudom, hogy te melyik várban nőttél fel, de arról biztosíthatlak, hogy én semmiféle hűbérúr szavára nem változtatok az öltözködési szokásaimon, függetlenül - Szeretett főnök, nem lehetne, hogy csak megkérd Monát, legyen szíves átöltözni, ahelyett, hogy utasítod? - kérdezte fegyelmezett ingerültséggel Quinn. Ja, mi lenne, ha! - Mona előrehajolt, amitől a melle még jobban le akarta rúgni magáról a flitteres paszpólt. Mona, édesem! - mondtam szívből jövő hévvel. - Ma chérie, szépségem, légy szíves, öltözz át valamibe, ami kevésbé kihívó. Nehezen tudok gondolkozni, olyan ennivaló vagy ebben a ruhában. Bocsánatodért esedezem. Lábad elé helyezem szégyenletesen buja gerjedelmeimet, mintegy engesztelő hódolatul. Nekem, aki kétszáz évet húztam le a Vérben, el kellett volna már érnem a bölcsességnek és az önuralomnak arra a szintjére, amely kizárja az ehhez hasonló kéréseket, de, ó jaj, mindenestül soha ki nem oltható láng lobog keblemnek rejtekén; ennek a lángnak a forrósága zavar meg, és fegyverez le a te jelenlétedben. Összevonta a szemöldökét, és minden erejével szondázott, hogy csúfolom-e. Nem talált árulkodó jeleket. Alsó ajka reszketni kezdett. Csakugyan tudsz segíteni, hogy megtaláljam Morrigant? - kérdezte. Addig nem állok szóba veled, amíg át nem öltözöl - válaszoltam. Zsarnok vagy, és undok, erőszakos alak! - mondta. - Úgy bánsz velem, mintha gyerek vagy kurva lennék! Nem öltözöm át. Hajlandó vagy segíteni, hogy megtaláljam Morrigant, vagy nem? Most döntsél. Te vagy az, akinek döntenie kell. Úgy viselkedsz, mint egy gyerek és egy kurva. Nincs benned se méltóság, se tartás. Nincs benned irgalom. Dolgokat kell megbeszélnünk, mielőtt Morrigan keresésére indulnánk. Nem viselkedtél valami szépen tegnap éjszaka. Most pedig öltözz át, mielőtt én öltöztetlek át! Hozzám ne merj nyúlni! - mondta. - Azt bezzeg élvezted, amikor abban a buliban az összes halandó engem csipázott! Most mi nem tetszik ebben a ruhában? Vedd le! - mondtam. - Szükségtelenül kihívó. Ha pedig azt képzeled, hogy nekem prédikálhatsz arról, ahogy a családommal viselkedek… Ők már nem egyszerűen a családod. Te is tudod, hogy ennél összehasonlíthatatlanul bonyolultabb a helyzet. Olcsó érzelmi kitörésekre pocsékolod az intelligenciádat! Tegnap éjszaka visszaéltél a hatalmaddal, különleges előnyeiddel. Most pedig öltözz át! No és akkor mit csinálsz, ha nem öltözöm át? - kérdezte villogó szemmel. Paff voltam. Elfelejtetted, hogy ez az én lakásom? - kérdeztem. - Hogy én fogadtalak be jó szívvel? Hogy csak miattam létezel? Akkor rúgjál ki! - mondta fülig vörösen. Felpattant, felém hajolt, és láng csapott ki a szeméből. Tudod, mit csináltam tegnap éjszaka, miután otthagytál minket, és távoztál, csak mert te olyan szerelmes vagy Rowanba! Ó, de milyen szerelmes vagy a doctor dolorosába! Na, figyelj csak ide! Elolvastam a könyveidet, azokat a vizenyős, nyafogós, melankólikás Vámpírkrónikákat, és már értem, miért utált az összes fiókád! Úgy bántál Claudiával, mint egy játékbabával, csak mert gyerekteste volt! Egyáltalán miféle dolog ez, vámpírt csinálni egy kisgyerekből? Hagyd abba! Hogy merészelsz! És a tulajdon anyád, akinek magad nyújtod át a Sötét Ajándékot, aztán meg kifogásolod, mikor levágja a hosszú haját, és férfiruhában akar járni, mert persze ez a tizennyolcadik század, amikor a tisztességes nő esküvői tortának öltözik, te despota, te tirannus! Sértegetsz? Gyalázkodsz? Ha nem hagyod abba - Tudom én, miért gerjedsz annyira Rowanra, mert az anyádat nem számítva ő az első kifejlett nőnemű egyed, aki öt percnél tovább lekötötte a figyelmedet, és erre hipp-hopp, Lestat fölfedezi a Másik Nemet! Ja, felnőtt kiszerelésben szállítják a nőket! Akik közé történetesen magam is tartozom, és ez nem az édenkert, és nem veszem le ezt a ruhát! Quinn felugrott. Lestat, várj, kérlek! Kifelé! - mennydörögtem. Magam is felálltam. Szívem olyan mély sebet kapott, hogy alig bírtam beszélni. Megint azt a fullánkos fájdalmat éreztem, mint az anyaházban, mikor Rowan nekem esett, azt a lankasztó, bénító fájdalmat. Kifelé a házamból, te nyomorult kis háládatlan! - ordítottam. - Kifelé, mielőtt én hajítalak le a lépcsőn! Te zsarnokszajha! Mert az vagy! Használsz minden fegyvert, amit a nemedből vagy a fiatalságodból kovácsolhatsz! Te erkölcsi liliputi felnőtt cipőben! Te megélhetési bakfis, te foglalkozásszerű gyermek! Fogalmad sincs, mit jelent a kiforrott bölcselet, a lelki elkötelezettség, az igazi nagyság - Kifele innen, te Mayfair örökösnő, hogy annak is mekkora csődtömeg lehettél, abajgasd a halandó családodat az Első utcában, nekik halandzsázz, amíg az őrületbe nem kergeted őket a zagyválásoddal, hogy ásóval verjék szét a fejedet, és élve temessenek el a hátsó udvarban! Lestat, könyörögve kérlek… Quinn felém nyújtottas a kezét, de én túlságosan dühös voltam. Vidd innen Blackwood Farmra! Engem senki sem visz sehova! - kiáltotta Mona, és már ki is rohant lobogó hajjal, flittereit villogtatva. Becsapta az ajtót, ledübörgött a vaslépcsőn. Quinn a fejét csóválta, és hangtalanul könnyezett. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie - suttogta. - El lehetett volna kerülni. Nem érted? Még azt sem szokta meg, hogy nem kell a betegágyban feküdnie, azt sem tudja, hogyan járjon, hogyan fűzze a szavakat - Elkerülhetetlen volt! - mondtam reszketve. - Nem érted, miét én adtam neki a Sötét Ajándokot, és nem te? Hogy rám zúduljon a haragja! De hogy támadhatja ilyen vadul a dolgokat, amelyek velem történtek! Nincsenek benne morális árnyalatok, morális ütemérzék, morális türelem vagy morális jóság! Irgalmatlan kis nőstényördög! Már azt se tudom, miket beszélek. Menj utána! Olyan ordítóan és dölyfösen vigyázatlan! Menj már! Kérlek, nagyon kérlek! - esdekelt Quinn. - Ne hagyd, hogy ez meghasonlást okozzon közöttünk! Közted és köztem nem is lesz - mondtam. - Az nem, soha. Csak indulj már! Hallottam Mona zokogását az udvarról. Kicsörtettem az erkélyre. Takarodj az ingatlanom területéről! - üvöltöttem le neki. Mona izzott a sötétségben. - Ne merészelj bőgni az udvaromban! Nem tűröm! Mars! - Leszáguldottam a lépcsőn. Mona a kapu alá menekült előlem. Quinn! - visította, mintha nyúznám. - Quinn, Quinn! - óbégatta. Quinn majd fellökött, úgy rohant el mellettem. Sarkon fordultam, felmentem a lépcsőn. Sokáig markoltam reszkető kezemmel az erkélykorlátot, hogy némi nyugalmat kényszerítsek magamra, de hiába. Ahogy becsuktam az ajtót, rögtön megláttam a szemem sarkából Julient. Ismét megpróbáltam lassítani dübörgő szívverésemet. Nem voltam hajlandó reszketni. A plafont bámultam, és erőt gyűjtöttem, hogy elviselhessem a következő lapos dorgatóriumot. Eh bien! - kezdte franciául Julien, akinek a frakkja koromfeketén rajzolódott a selyemfényű csíkos kárpitra. - Remek munkát végzett, monsieur, remek munkát! Halálosan beleszeretett egy halandóba, aki sose fog engedni önnek; annyit érte el, hogy tőrt vert annak a halandónak a szívébe, amit az ártatlan férj előbb-utóbb felfedez. Most pedig ártatlan unokahúgom, akit kegyed olyan fortélyosan csempészett át a saját világába, odalent fut ámokot az utcákon a kölyök szeretőjével, akinek fogalma sincs, hogyan vigasztalja, vagy mivel hűtse elharapózó tébolyát! Ön, monsieur, vagy inkább chevalier? - igazán príma példánya az ancien régime-nek! Pontosan mi is volt a titulusa? Netán alacsonyabb sarzsinak méltóztatott lenni? Sóhajtottam, aztán habozva elmosolyodtam. Nem is reszkettem olyan nagyon. A bourgeoisie sohasem talált kedvre előttem - mondtam nyájasan. - Az apám címe pedig semmit sem jelent nekem. Fárasztó, hogy önnek ez ilyen sokat jelent. Nem ejthetnénk a témát? Leültem az íróasztal mellé, beakasztottam a cipőm sarkát a szék alsó keresztlécébe, és ámulattal néztem a kísértetet. Patyolatfehér ing. Lakkcipő. Ez aztán tudja, hogy kell öltözködni. Kimerített és elbúsított, ami Monával történt. A fantom szemébe néztem, és némán imádkoztam Szent Juan Diegóhoz. Egyáltalán kijöhet valami jó ebből? Ah! Csak nem kedvelt meg engem? - kérdezte. Hol van Stella? - kérdeztem. - Látni akarom Stellát. Valóban? - kérdezte. Felvonta a szemöldökét, kissé előre hajtotta a fejét. Nem szeretek egyedül lenni, mint ezt már többször közöltem - magyaráztam. - És különösen nem szeretnék egyedül lenni ebben a pillanatban. Lehámlott róla az elszánt fölény. Komoran nézett. Jóképű ember lehetett a maga idejében, szépen nyírott, csigás fehér hajával, okos fekete szemével. Sajnálom, hogy csalódást okozok - folytattam. - De mivel kegyed úgyis tetszése szerint jön-megy, úgy tűnik, hozzá kell szoknom önhöz. Gondolja, hogy nekem tetszik, amit csinálok? - kérdezte váratlan keserűséggel. Nem gondolom, hogy sokat tudna arról, amit csinál - feleltem. - Ez talán közös bennünk. Hallottam ám magáról, mégpedig eléggé sötét dolgokat. Üres tekintettel bámult rám, aztán fokozatosan kiült az arcára az elismerés. A folyosóról szökdécselés hallatszott. Valami gyermek ugrándozott. A következő percben belibbent az ajtón a habfehér ruhás, fehér térdharisnyás, fekete lakkcipős, elbűvölő kisleány. Szervusz, drágám, hogy neked micsoda elbűvölő lakásod van! - mondta. - Egyszerűen imádom a festményeidet. Először volt alkalmam megszemlélni őket. Szeretem a pasztellszíneket. Szeretem a vitorlásokat és a kellemes embereket, akik szép hosszú ruhában járnak. Kedvesek ezek a képek. Ha nem kislány lennék, gyanítanám, hogy idegnyugtató hatással bírnak. Nem dicsekedhetek azzal, hogy én választottam őket - mondtam. - Valaki másé az érdem. Bár időnként magam is kiegészítem egy-két darabbal a gyűjteményt. Én az erősebb, élénkebb színeket szeretem. A nagyobb, nyersebb erőt szeretem. Mit óhajt tenni ebben a dologban? - kérdezte Julien, akit észrevehetően bosszantott az intermezzo. Szívverésem kezdte fölvenni szokott ütemét. Milyen dologban? - érdeklődtem. - Engedje megjegyeznem, hogy annak alapján, amiket megtudtam, az ön közbeavatkozása nem tekinthető biztató előjelnek. Nekem úgy tűnik, egyes halandó leszármazottainak véleménye szerint az ön földi vizitációi eleve kudarcra vannak ítélve. Tudta ezt? Ez egy személyre szabott átok, nekem legalábbis ezt mondták. Stella belehuppant egy rokokó székbe. Fehér ruhája labdává fúvódott körülötte. Aggodalmasan kémlelte Julient. Ön fölöttébb igazságtalan velem - mondta hidegen a szellem. - Nem ismerheti, mi mindent sikerült elérnem. Arról csak nagyon kevés halandó ivadékom tud. Most engedje meg, hogy visszatérjünk aktuális kötelméhez. Bizonyára nem óhajtja szabadjára engedni unokahúgomat ezzel a magától kapott hatalommal. Fölnevettem. Már közöltem, hogy kell magának Mona, mondja meg neki maga! Miért fél tőle annyira? Csak nem attól tart, hogy Mona nem ismerné el a tekintélyét? Hogy tökéletesen kezelhetetlennek mutatkozna? Mert őt olyan természetfölötti hepajba hívták meg, amihez képest maga csak kispályás lehet? Julien vonásai megkeményedtek. Nem tesz bolonddá, egyetlen pillanatra sem tesz bolonddá! - mondta. - Nagyon is az elevenén találták Mona szavai, az elevenén találta, hogy nem kaphatja meg Rowant, akármennyire igyekszik is ártani neki! Most fizet meg a bűneiért. Még most, beszélgetés közben is értük lakol! Retteg, hogy talán soha többé nem látja viszont őket. Ami lehetséges. Vagy ha mégis viszontlátja őket, annyira dacolhatnak magával, ami még ennél a mostani állapotánál is jobban elgyávíthatja. Jöjj, Stella, hagyjuk itt ezt a kóklert a rossz álmaival! Fáraszt a társasága. De én nem akarok eljönni, Julien bácsi! - ellenkezett Stella. - Szeretem ezt az új cipőt! Különben is bűbájosnak találom Lestatot. Drágám, meg kell bocsátanod Julien bácsinak! Roppant nyomasztó hatással van rá a halál. Életében sose mondott volna ilyen dolgokat! Leszökkent a padlóra, hozzám futott, átfogta karocskáival a nyakamat, és puszit nyomott az arcomra. Pá, Lestat! - mondta. Au revoir, Stella! Aztán üres volt a szoba. Kongott az ürességtől. Elfordultam, vigasztalanul, reszketve, és úgy hajtottam le a fejemet a karomra, mintha az asztalomnál akarnék aludni. Ah, Maharet! - szólítottam újból híres ősünket, anyánkat, aki akár a föld másik oldalán is lehetett. - Ah, Maharet, mit tettem, és mit tehetek? Segíts! Hadd érjen el hozzád a hangom a mérföldeken át! - Behunytam a szememet, és összeszedtem minden telepatikus erőmet: Nagyon nagy szükségem van rád! Felsüléseimen szégyenkezve jövök hozzád! Úgy jövők hozzád, mint a vérivók kópé királyfia. Nem állítom, hogy jobb vagy rosszabb lettem volna. Hallgass meg engem! Segíts engem! Segíts, a mások kedvéért! Könyörgök hozzád! Hallgasd meg imámat! Ebben a sötét hangulatban voltam, kettesben a lelkemet kitöltő üzenettel, amikor lépéseket hallottam a vaslépcsőről. Kopogtattak. A kapuőr volt. Clem van itt Blackwood Manorból. Honnan a manóból tudta meg a címet? - kérdeztem. Quinnt keresi, azt mondja, haladéktalan szükségük van Quinnre odakint. Asszem, a Mayfair háznál kereste Quinnt, onnan küldték ide. Akár ki is akaszthatnék egy ízléses neoncégért. Most közvetlen és gyakorlatias célra kellett használnom a telepátiámat: pásztáznom kellett a szomszédságot a Káprázatos Kettős után, hogy továbbítsam az üzenetet Quinn-nek. Sima ügy volt. Quinn és Mona egy kis kávéházban ült a Jackson téren. Mona már telezokogott egy boglya papírzsebkendőt. Quinn magához ölelte, takargatta a világ elől. Vettem. Mondd meg Clemnek, hogy várjon rám a Chartres és a Szent Anna utcák sarkán. Lestat, kérlek, nagyon szépen kérlek, gyere velem! Majd Blackwood Farmon találkozunk, édes fiam. Eh bien, miután megfelelő formában továbbítottam az üzenetet Clemnek, aki a Royale utcán trónolt a hörgő, köpködő, berregő limuzin kormánya mögött, végre lett egy gondolkodásra való csendes pillanatom, majd pedig egy úti célom. De én be NEM ülök egy autóba azzal a flitteres pendelyű, piszok valkürrel! Köszönöm szépen, akkor inkább a felhők! Kimentem a házból. Megint éreztem az ősznek a csípését a hőségben, amit úgy szerettem. Az őszt már nem szerettem. Morogtam, ha jött a tél. De mi volt ez az én vérző szívemhez, renegát lelkemhez képest, ahhoz képest, amit Rowannal tettem, akinek suttyomban súgtam szégyenletes szavakat? És Michaellel, a nagy erejű, szépszavú Michaellel, aki rám bízta a felesége szívét? Vele mit tettem? És hogy mondhatott Mona ilyen sértő dolgokat, hogy tehetett ilyet? És én miként reagálhattam ilyen gyerekesen? Behunytam a szememet. Megtisztítottam az elmémet minden zavaró tényezőtől, kósza képtől. Ismét Maharethez szóltam. Légy akárhol, szükségem van rád! Most egy kis ügyeskedésre volt szükség: úgy kellett rábíznom a szelekre üzenetemet, hogy más halhatatlanok meg ne fejthessék a fölösleges részletekből. Keresem az óriások puha csontú, ősrégi, jámbor törzsét, akik jóvátehetetlenül összegabalyodtak a fiókámmal, Krónikák és történészek nem ismerik őket, ám nekem tudnom kell, hol tartózkodnak, hogy azok, akiket szeretek, megőrizhessék ép eszüket. Útmutatást kérek! Hibákat követtem el a fiókámnál, aki kezd kezelhetetlenné vadulni. Add nekem bölcsességedet, hallásodat, látásodat! Hol vannak az óriások? Hűséges alattvalód vagyok. Többé-kevésbé. Csók. Fog felelni? Nem tudtam. Őszinte szívvel (egen, mert ez az összes többi csak hazudozás) csak egyszer, valamikor évekkel ez előtt kiáltottam hozzá segítségért, és ő nem felelt. Habár akkor a legnevetségesebb butaságot követtem el. Testet cseréltem egy halandóval, aki átejtett. Ilyen marhaságot! Nekem magamnak kellett űzőbe vennem és visszaszereznem természetfölötti testemet. És én találtam is megoldást a problémámra, minden segítség nélkül! Jó, úgyszólván segítség nélkül. Így hát minden jól végződött. De az után már láttam a titokzatos ősanyát, amikor saját akaratából sietett segítségemre, és sokat fáradozott velem. Megbocsátotta őrjöngésemet, félrebeszélésemet, dührohamaimat. Beleírtam a könyveimbe. Ezt is elviselte. Tőlem sok mindent elviselt. Talán hallott is engem az elmúlt éjszakán. Talán hallott most is. Ha nem kapok választ a hívásra, majd próbálkozom megint. És megint. Ha Maharet tovább hallgat, másokhoz kiáltok. Beszervezem a bölcs Mariust, hajdani mentoromat, a Millenium Gyermekét. Ha ez sem jön be, magam megyek világgá, hogy felkutassam a táltosokat, legyenek bár sokan vagy kevesen. Tudtam, hogy teljesítenem kell, amit ígértem - Michaelért és Rowanért, az én drága Rowanomért, még ha Mona végképp el is hagyott, mert nagyon így álltak a dolgok. Igen, szikkadtra aszalódott a szívem. Monát máris elveszítettem bizonyos értelemben. Hamarosan követni fogja Quinn is, és én nem értettem, hogy került sor erre? Valahol a tudatom alatt most formálódott az iszonyú felismerés, hogy egy modern észjárású fióka ugyanolyan körmönfont, mint egy atomreaktor, egy távközlési műhold, egy Pentium-4 számítógép, egy mikrosütő, egy mobiltelefon, meg mint az összes többi hipermodern, tekervényes találmány, amelyeket nem értek. Persze, csak azért, mert egyre bonyolultabb a világ. Vagy egyre nagyobb a porhintés. Boszorkány! Gyűlöltem! Ezért ontottam véres könnyeket, ugye? Végül is nem volt más, aki lássa. Eh bien, hát akkor irány Blackwood Farm. Felszállás közben Maharethez imádkoztam. Odafelé is Maharet volt az én szelekbe kiáltott imám.