Anne Rice: Vér és Arany

 

Festett fával burkolt nagy szoba festett szekrényeiből és ládáiból vette elő Marius a ruhákat: apró csontgombokkal csukódó, selymes bőr zubbonyokat, amelyeknek számosát ezüstös prémmel bélelték, testhez álló nadrágokat, olyan puha gyapjúból, hogy nem látszottak bennük a fonalak.
Csak a cipő szorított egy kicsit, ám Thorne úgy gondolta, hogy ennyit kibír. Kit zavarna ez? Marius nem nyugodott bele, addig keresgélt, amíg talált egy nagyobb lábtyűt. Az már kiválóan megfelelt.
Ennek a kornak a divatja nem olyan nagyon különbözött Thorne régi öltözködési szokásaitól: belülre, alsó ingnek vékony vászon, kívülre bőr és gyapjú. Érdekesnek találta a parányi gombokat, és noha már tudta, hogy az öltéseket géppel csinálják, és ez teljesen általános dolog, nagy gyönyörűségét lelte bennük.
Csak most kezdte felfogni, mennyi gyönyörűség vár rá itt. Akármilyen komor küldetésben jött.
Marius most is vörös kabátot és vörös, csuklyás köpenyt választott. Ez meglepte Thorne-t, habár Marius ugyanezt a színt viselte a vámpírkocsmában is. De akkor is. Túlságosan rikító a vadászathoz.
- Mindig vöröset viselek – válaszolt Marius a kimondatlan kérdésre. – Te azt veszel, ami tetszik. Lestat, egykori tanítványom ugyancsak szereti, ami engem roppantul bosszant, de elviselem. Az ő élénkvöröse eléggé megközelíti az enyémet. Olyannak látszhatunk, mint mester és tanítványa.
- Tehát őt is szereted? – kérdezte Thorne.
Marius nem szólt, csak a ruhákra mutatott.
Thorne kevésbé feltűnő, sötétbarna, selyempuha bőrbe öltözött. Olyan nagy volt a lába, hogy nem húzott zoknit a szőrmével bélelt cipőhöz. Köpenyre sem volt szüksége, felesleges nyűgnek érezte.
Marius belemártotta az ujját a hamuba, amely ezüst tálban állt egy asztalon, összekeverte szájának vérével, és az arcára kente a híg keveréket. A bőre elsötétült, láthatóvá lettek rajta a férfikor barázdái, a szeme baljós csillogást kapott. Biztos, hogy így kevésbé szúrt szemet a halandóknak, de Thorne még jobban meglátta benne a fajtabelit.
Marius intett Thorne-nak, hogy kövesse a példáját, ám ő valamiért nem bírta rászánni magát. Talán attól, hogy még sohasem tett ilyet.
A kesztyű sem kellett neki, amelyet Marius felkínált. Nem szerette kesztyűben tapogatni a tárgyakat. Miután olyan sok időt töltött a jégben, kézzel akart megfogni mindent.
- Szeretem a kesztyűt – jegyezte meg Marius. – Sose mozdulok ki nélküle. Kezünk halálra rémíti a halandókat, ha rászánják az időt, hogy alaposan megnézzenek. És a kesztyű meleg, mi pedig folyton fázunk.
Papírpénzt tett a zsebébe. Thorne-nak is kínálta marokszám, de ő elhárította. Kapzsiságnak tartotta, hogy pénzt fogadjon el a vendéglátójától.
- Jól van – szólt Marius. – Majd én gondot viselek rád. Ha netán mégis elszakadnánk, gyere csak vissza ide. Kerülj hátra, nyitva találod az ajtót.
Elszakadnának? Hogy szakadhatnának el? Thorne szédelgett a sűrű eseményektől. Minden apróság örömet szerzett neki.
Indulni akartak, amikor bejött a fiatal Daniel. Bámészan meredt rájuk.
- Akarsz csatlakozni hozzánk? – kérdezte Marius. Olyan erősen ráhúzta a kesztyűt az ujjaira, hogy kirajzolódtak alatta az ujjpercei.
Daniel nem válaszolt. Mintha figyelt volna, de nem mondott semmit. Fiatal arca sunyi volt, de a szeme gyönyörű ibolyaszínben ragyogott.
- Tudod, hogy jöhetsz – mondta Marius.
Az ifjú vámpír megfordult és eltávozott, vélhetőleg a saját kis királyságába.
Néhány perc múlva már a havazásban ballagtak. Marius átfogta Thorne vállát, mintha annak szüksége lenne erre a megnyugtatásra.
Mindjárt inni fogok!
Egy nagy kocsmához értek, és lementek a pincébe, ahol több száz halandót találtak. A szoba akkora volt, hogy Thorne már a nagyságától megdöbbent.
Ezen a helyen nemcsak ettek és ittak a több tucat kis csoportba verődött, zajongó és ragyogó halandók, de táncoltak is, amihez szorgalmas zenészek muzsikálták a talp alá valót. Szerencsejátékokat játszottak kerekes lábú, nagy zöld asztaloknál, harsányan kurjongattak, és könnyelműen kacarásztak mellé. Bömbölő, elektromos zene szólt, a fények elviselhetetlenül villogtak a tömény vér- és ételszagban.
Senki se vette észre a két vérivót, kivéve a kocsmároslányt, aki kérdés nélkül egy apró asztalhoz vezette őket a terem közepén. Innen láthatták a vonagló táncosokat, akik leginkább magukban járták, olyan nehézkesen, mint akik berúgtak a zenétől.
Thorne-nak fájt a muzsika. Nem találta szépnek. Nagyon zűrzavaros volt. És ez a villogás ocsmány.
Marius odahajolt hozzá, és a fülébe súgta:
- Thorne, ez a világítás a barátunk! Így nehezebb meglátni, kik vagyunk. Próbáld elviselni.
Forró italt rendelt. A kis kocsmároslány rávillantotta kacér szemét Thorne-ra. Tett valamilyen szellemeskedő megjegyzést a vörös hajára. Thorne mosolygott. Akkor sem iszik ebből a kislányból, ha a világ összes többi halandója kiszárad vagy kihal.
Körültekintett a szobán. Igyekezett nem figyelni a fülét szaggató dübörgésre és a zsíros szagokra, amelyektől kis híján felfordult a gyomra.
- Nézd csak azokat a nőket a túlsó falnál! – mondta Marius. – Táncolni akarnak. Azért vannak itt. Arra várnak, hogy felkérjék őket. Meg tudod csinálni tánc közben?
- Meg – válaszolta Thorne majdnem sértődötten. Mintha azt mondta volna: miért kérdezel ilyet? – De hogyan csináljam a táncot? – A padló kijelölt részén szorongó táncosokat figyelte. Először nevetett azóta, hogy fölment Északra. Nevetett, és alig hallotta a zenebonában a saját nevetését. – Igen, tudok inni, úgy, hogy egyetlen halandó se vegye észre, még az áldozatom se, de hogy táncoljak ezen a furcsa módon?
Marius szélesen mosolygott. A szék támlájára vetette a köpenyét. Hihetetlenül nyugodt maradt az iszonyú, elviselhetetlen csörömpölésben és villogásban is.
- Ez valami kétballábas dülöngélés, amit ezek művelnek – jegyezte meg Thorne.
- Hát csináld ugyanazt! – tanácsolta Marius. – Lassan mozogj, míg iszol. Beszéljen hozzád a zene és a vér.
Thorne ismét nevetett. Hirtelen vakmerőséggel felállt, és a zsúfolt táncparkettet megkerülve odafurakodott a nőkhöz, akik mohón méregették. A sötét hajút választotta, mert mindig elbűvölték a sötét hajú, sötét szemű nők. Továbbá ez volt a legidősebb, tehát neki volt a legkevesebb esélye arra, hogy kiválassza magának egy férfi. És nem is akarta bántani.
A nő azonnal felállt. Thorne megfogta a petyhüdt kezecskét, és kivezette a fényes padlóra. A nő azonnal felvette a tolakodó zene értelmetlen, sekélyes ritmusát. Félszegen mozgott, finom kis cipellője kopogott a deszkán.
- De hideg a kezed! – mondta.
- Ne haragudj – válaszolta Thorne. – Meg kell bocsátanod nekem. Túl sokáig feküdtem a hóban.
Istenek, vigyáznia kell majd, nehogy bántsa. Micsoda egyszerű, jóhiszemű lény ez, a gondatlanul kimázolt szemével-szájával, a pirosított arcával! A mellét szoros pántok húzták fel és nyomták előre a fekete selyemruha alatt.
Kihívóan rátapadta Thorne-ra, aki magához szorította, amilyen gyengéden csak tudta, majd lehajolt, és óvatosan a nyakába mélyesztette apró szemfogait. Álmodj, drágaságom, álmodj gyönyörű dolgokról! Megtiltom, hogy félj vagy emlékezz!
Ó, a vér, amelyet oly sok idő után szivattyúz a szájába a mohó kicsi szív, a védtelen kicsi szív! Thorne kilépett a nő önkívületéből, és elsüllyedt a magáéban. Látta vörös hajú Teremtőjét, és nyögött, sőt fennszóval mondta a nőnek: Add ide mind! Ám ezt nem szabad.
Gyorsan elhúzódott. Akkor látta, hogy Marius áll mellette, és az ő vállára teszi a kezét.
A nő réveteg, üveges szemmel nézett rá, mikor elengedte. Thorne felkacagott, megpörgette. Nem figyelt az ereiben futkosó vérre, nem figyelt a saját éhségére. Tovább táncoltak, ugyanolyan ügyetlenül, mint a többiek, és Thorne szomjazott.
Végül a nő vissza akart menni az asztalához. Úgy elálmosodott, nem is tudja, mitől, elnézést. Thorne meghajolt, bólintott, és ártatlanul megcsókolta táncosa kezét.
Marius is felékért egy nőt, úgyhogy a háromból már csak egy ült az asztalnál. Thorne a kezét nyújtotta feléje, és megfogadta, hogy most nem lesz szüksége őrzőre.
Ez erősebb volt, mint a barátnője. Szemét úgy festette körül feketével, mint az egyiptomiak, a száját sötétebb pirosra rúzsozta, szőke haja tele volt ezüsttel.
- Te vagy álmaim férfia? – kérdezte Thorne-tól, bátran túlkiáltva a zenét. Akár ebben a pillanatban felvitte volna magával a kocsma emeletére.
- Talán – felelte Thorne – ha engeded, hogy megcsókoljalak. – Szorosan átölelte, gyorsan beleharapott a nyakába, mohón és gyorsan ivott, aztán elengedte. A nő kábultan mosolygott. Dörzsölt volt, mégis aranyos, és nem vette észre, mi történt vele.
Ebből a háromból nem lehet többet inni. Túl kedvesek. Thorne pörgette a táncosnőjét. Borzasztóan szeretett volna lopni még egy kortyot, de nem mert.
A vér dobolt benne. A vér vért kívánt. Keze-lába annyira kihűlt, hogy fájt.
Látta, hogy Marius visszatelepedett az asztalukhoz, és a mellette ülő, nagydarab, vastag ruhás halandóhoz beszél. Átfogta karjával a halandó vállát.
Thorne visszakísérte a szép nőt a helyére. Milyen szeretettel nézett rá a nő!
- Ne menj még! – kérte. – Nem maradhatsz velem?
- Nem, édesem! – mondta, és érezte magában a leselkedő szörnyeteget, ahogy letekintett a halandóra. Meghátrált, sarkon fordult, és visszatért Mariushoz.
Alig állt a lábán a zenétől, olyan sivár volt, olyan engesztelhetetlen.
Marius ivott a halandóból, aki úgy hajolt feléje, mintha elsuttogott titkokat hallgatna, majd levált róla, és elrendezte a széken.
- Így sokáig fog tartani! – mondta Thorne.
Szavai belemosódtak az elektromos hangzavarba, de tudta, hogy Marius hallja.
Marius bólintott. – Akkor megkeressük a gonosztevőt, barátom, és lakomázunk. Mozdulatlanul ült, pásztázta a termet, kikémlelt minden elmét.
Thorne ugyanezt tette, kitartóan puhatolózott a Szellem-Ajándokkal, de csak a zenecsinálók zajongását érzékelte, és annak a szép nőnek az elkeseredett éhségét, aki még mindig őt nézte. Mennyire kívánta! De nem vehetett el egy ilyen ártatlan teremtést. A barátja is megtiltaná, ha ilyet akarna, ez pedig talán még az ő lelkiismereténél is fontosabb.
- Jöjj! – mondta Marius. – Egy másik helyre!
Újból kimentek az éjszakába. Csak pár lépésre volt egy nagy játékbarlang, tele zöld asztalokkal, amelyeknél kockáztak, vagy kerekek forgatták rajtuk a nyerő számokat.
- Odanézz! – mutatott Marius kesztyűs keze egy hórihorgas, fekete hajú fiatalembert, aki távolabb húzódott a játéktól, deres söröspoharat szorongatott, és csak figyelt. – Vidd a sarokba! Sok hely van a fal mellett.
Thorne tüstént munkához látott. Rátette a kezét a fiatalember vállára, és a szemébe nézett. Most használnia kell a régi Bűvölő-Ajándokot, amelynek sok vérivó híjával van. – Te velem jössz – mondta. – Engem vártál. – Régi vadászatok, régi csaták merültek fel benne.
Látta, ahogy a fiatalember szeme elpárásodik, látta, ahogy kihullik a tudatából az emlék. Követte Thorne-t a fal melletti padhoz. Leültek. Ivás előtt Thorne megnyomkodta mutató, és hüvelykujjával a halandó nyakát, azt gondolta: most az enyém lesz az életed, aztán nagyot harapott, és lassan, ráérősen inni kezdett.
A vér elárasztotta a tudatát. Látta a silány bűn képeit, látott életeket, amelyeket az áldozata az ítélkezés vagy a büntetés szándéka nélkül kioltott. Csak a véredet add! Érezte, hogy az ember szíve meghasad. Elengedte a hullát, és a falnak támasztotta. Megcsókolta a sebet, ráengedett egy cseppnyit a saját véréből, hogy begyógyuljon.
Mikor felébredt a lakoma álmából, körülnézett a füsttől homályos helyiségben. Milyen idegennek látszanak a halandók, milyen reménytelen sors jutott nekik! Thorne elkárhozott, de nem halhat meg, ám ezeknek a nyakába liheg a halál.
Hol van az ő Mariusa? Nem találta! Felállt a padról, minél előbb ott akarta hagyni az áldozat rút, bemocskolt testét. Belefúrta magát a tömegbe, és meglökött egy durva képű, kíméletlen embert, aki rögtön fel akarta használni az alkalmat arra, hogy verekedjen.
- Engem lökdösöl, haver? - kérdezte, és a gyűlölettől elkeskenyedő szemmel nézett Thorne-ra.
- Ugyan már! – felelte ő, miközben a halandó elméjét pásztázta. – Öltél már embert csak azért, mert meglökött?
- Öltem! – mondta a másik, és kegyetlen vigyorra torzult a szája. – Téged is megöllek, ha nem húzol innen!
- De elébb még hadd csókoljalak meg – szólt Thorne. Megragadta a halandó vállát, ráhajolt, beleharapott. A körülötte álló halandók, akik persze nem tudhattak a titkos agyarakról, nagyot nevettek a zavarba ejtően meghitt mozdulaton. Thorne ivott egy kiadósat, aztán ügyesen megnyalta a harapás helyét.
A visszataszító idegen semmit sem értett. Dülöngélt a gyengeségtől, a barátai pedig kinevették.
Thorne sietve távozott. Marius kint várta. A szél megerősödött, de a havazás elállt.
- Most nagyon erős a szomjam – szólt Thorne. - Mikor a jégben aludtam, láncot tartottam, akár egy fenevadat, de most ő parancsol nekem. Ha egyszer elkezdtem, nem bírom abbahagyni. Még többet akarok.
- Akkor még többet kapsz, de ölni nem ölhetsz. Még ilyen nagyvárosban sem. Gyere, kövess.
Thorne bólintott. Ma már ölt. Mariusra nézett, szavak nélkül bevallotta a vétkét. Marius vállat vont, aztán átkarolta Thorne vállát.
- Sok hely van még, amit meglátogathatunk.
Majdnem megvirradt, mire hazatértek.
Lementek a faburkolatú pincébe, és ott Marius bevezette Thorne-t egy kamrába, amelyet a sziklába vájtak. A falak hideget árasztottak, de a szobában hatalmas, pompás ágy állt, amelynek tarka vászonfüggönyei voltak. Dúsan hímzett takaró fedte a puha derékaljat és a párnák sokaságát.
Thorne megrökönyödött, hogy itt nincs kripta. Ez nem igazi rejtekhely. Akárki megláthatja. Lényegében olyan egyszerű volt, mint az ő északi barlangja, de sokkal hívogatóbb, sokkal fényűzőbb. Annyira elfáradt, hogy szinte beszélni se bírt, de most félt.
- Ki háborgathatna itt? – kérdezte Marius. – A többi vérivó ugyanúgy nyugovóra tér most ebben az idegen sötétségben, mint mi. Halandó nem jöhet be ide. De ha félsz, kereshetünk neked más menedéket.
- Te is így alszol? Őrizetlenül? – kérdezte Thorne.
- Még ígyebbül, fent a hálószobában, a derékaljamon, a szekrényágyamban, a szokott kényelemben. Engem sose bántott senki egy falka vérivón kívül. Akkor támadtak meg, amikor ébren és eszemnél voltam, ahogy kell. Ha akarod, elmesélem azt a förtelmes históriát.
Arca elsötétült, mintha még említeni is fájna ezt a szerencsétlenséget.
Thorne hirtelen megértett valamit, mégpedig azt, hogy Marius el akarja mesélni ezt a történetet. Ugyanolyan szüksége volt arra, hogy szavakat fonjon hosszú mondatfüzérekbe, mint amennyire Thorne ki volt éhezve a szavakra. A megfelelő pillanatban találkoztak.
De ez holnapra marad. Ennek az éjszakának vége.
- Ide nem jön be a fény, és senki sem fog háborgatni. Aludj és álmodj, ahogy kell. Holnap beszélünk. Most pedig engedd meg, hogy távozzak. Daniel, a barátom, fiatal. Csak úgy eldől a padlón a kis birodalmában. Rá kell bírnom, hogy valami kényelmesebb helyre menjen, bár időnként nem tudom, van-e értelme.
- Megmondasz nekem egy dolgot, mielőtt elmennél? – kérdezte Thorne.
- Ha tehetem – szólt Marius szelíden, bár hirtelen borzasztóan elbizonytalanodott. Mint aki súlyos titkokat rejt, amelyeket el kell mondania, és ő mégis retteg ezt tenni.
- Mi lett a vérivóval, aki a tengerparton járkált, és egyenként szedte föl a szép kagylóhéjakat? – kérdezte Thorne.
Marius megkönnyebbült. Hosszan nézte Thorne-t, majd ezt felelte, gondosan megválogatva szavait:
- Azt mondják, hogy a napnak adta magát. Nem volt túl öreg. Az egyik estén találták meg a holdfényben. Kagylókból nagy kört rakott ki maga köré, ezzel mutatva, hogy önként vállalta a halált. Hamu maradt csak belőle, annak is elfújta egy részét a szél. Azok, akik szerették, megálltak mellette, és figyelték, ahogy a többi is elszáll. Reggelre nem volt többé.
- De szomorú – szólt Thorne. – Hát nem örült annak, hogy közénk tartozhat?
Marius meglepődött.
- Te örülsz neki, hogy közénk tartozhatsz? – kérdezte szelíden.
- Azt hiszem… azt hiszem, most megint – felelte Thorne tétován.